Katarzis

Hetedik fejezet

I.

Hamilton

Az egyetem környéke és egész területe üres volt, lelketlen.

A nyár forró érkezésével a kiérdemelt szünet errefelé is beköszöntött, a hallgatóteremben egyedül én voltam és persze Miller, a monetáris politika tanárom. Arthur Miller az apám régi jó barátja volt, legalábbis annak nevezhető, aki a korai időkből lógott egy szívességgel a számára. Ez a szívesség pedig nem más volt, mint én - pontosabban szólva a kivétel, akinek elintézte, hogy a szabályokat áthágva, fű alatt pótolhasson.

- Jó látni, hogy összeszedte magát, Torres - szólt felém végül Miller. Vaskos ujjai között a szakdolgozatom pihent, lenéztem alacsony köpcös alakjára és egy mély sóhajjal nyugtáztam a megkönnyebbülésemet. Egyáltalán nem terveztem ennyire elcsúszni a tanulmányaimmal, de így alakult. Valahol mélyen mégis zavart a kivételezés, amelyben részesültem. Az apám híre okán itt is úgy kezeltek, mintha össze kellene tennem a két kezemet, amiért ilyen családból származom. Miller volt az egyik, aki így gondolta. - Ámbár nem zárom ki azt sem, hogy mennyire tojt rá magasról az egészre. Talán nem szeretne az apja nyomdokaiba lépni?

- Csak kivettem egy kis szünetet - feleltem. Az előadó terem üres kongása szinte minden szavamat felerősítette. Miller ősz, bozontos szemöldökei összeszaladtak a sértés következtében.

- Valakinek, aki ekkora jövővel rendelkezik, nem járhat ki "egy kis szünet" - vetette felém, én pedig megilletődötten összefontam a karjaimat. Fél kezével a kijárat felé intett. - Most pedig menjen és töltse hasznosan a nyár hátralevő részét. Itt pedig nem is pihenésre gondolok.

Nem vesződtem az illedelmes búcsúval, elhagytam a termet és vissza sem néztem. Már csak egy évem volt hátra a diplomámig. Az egyetem mindössze két dolgot jelentett: számomra volt inkább kötelező robot, míg az apámnak egy aprócska mérföldkő, amely nem más csak egy darab papír, de mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy tekintélyt szerezzen egy jó vezetőnek.

A családunkban időtlen idők óta ez volt a terv. Megszerzem a kitűzött diplomámat és besegítek a cégben. Majd persze mindennek a végén megöröklöm, és nem fedek árnyékot Waltham Torres nevére. Természetesen ez nem az én tervem volt, soha nem is volt az.

Irigy voltam a húgomra, aki világ életében azt csinálhatott, amit csak akart és még csak nem is pislogtak érte. Cal akárhány kihágást követett el, úgy tekintettek rá, mint egy fiatal hölgyre, aki még jelentősen a kora csúcspontján van ahhoz, hogy bármi mellett is elköteleződjön. Persze, a húgom ezt másképp látta.  Én nem vágytam a pénzre, a hírnévre, ahogyan arra sem, hogy eleget tegyek valakinek, aki sohasem segített az életem útján. Missoula is csak egy rohadt menekülőút volt mindannyiunk számára. Coeur d'Alene volt az a hely, ahová tartoztunk.

Ahová tartoztam.

Megtorpantam a parkolóban, ahogyan az autómhoz értem. Ezekben a percekben vágytam csak igazán arra a szabad nyugalomra, amelyben csak is egy helyen részesülhetek. Öröm járta át az összes porcikámat, amikor tudatosultak bennem Miller szavai. Előttem állt a nyár hátralevő része - és azzal tölthettem el, amivel csak akartam.

Felpillantottam az égre. A dél már hosszú órákkal ezelőtt elmúlt, érződött a levegő halovány hűvösségén, hogy hamarosan esteledni kezd. Nem akartam több időt elfecsérelni azzal, hogy az életem nyomorúságán elmélkedek, így autóba ültem és már el is döntöttem, hogy hová megyek legelsőnek.

Miután évekkel ezelőtt elhagytuk Coeur d'Alene-t, a családom nem sokáig maradt egyben. Elsőnek én repültem ki, majd később Cal is, míg a szüleim a szőlőbirtokon maradtak, legalábbis, ők otthonnak nevezik azt a helyet Missoula külvárosában. Számomra inkább volt egy egyfajta búvóhely, ahol az idő múlásával elviselhetetlen volt megmaradni.