Katarzis

Tizenharmadik fejezet

Winslet

Csoda szépet álmodtam.

Hamiltonnal a tóparton voltunk. Érintése bizsergést hagyott ujjaimban, kékségei pedig némán, csodálóan vizslattak. Az idő csak egyre telt körülöttünk. Az éjszaka sötétje ritkult, a csillagok elrepültek, a hold körvonalai halványultak. Az égbolt nappalodott, a madarak szerelmesen csiripeltek és minden természeti zöld rikítani kezdett a kelő nap mézes sugarai által. A világ felébredt, ugyanakkor mi még aludtunk. Egy tökéletes álomban ő a kezemet fogta, beszélt hozzám, én pedig hozzá.

De ahogyan a szemeim nagyra nyíltak, rájöttem, hogy nem álom volt. Valóban a parton voltunk. De még mielőtt az éjszaka véget érhetett volna, én a vállára dőlve bóbiskoltam el, kimerülten, ugyanakkor békésen.

Az ágyam puhaságába merülve nézelődtem a szobámban. Tudtam, hogy szombat van, azt is tudtam, hogy ez mit jelent. Holnap hajnalban indul a gépem Portlandbe, és egy kis időre magam mögött hagyom ezt az álomba illő valóságot.

Lassan feltoltam magam, hogy körülnézhessek. Egy kevésbé éber, továbbra is álomittas részem, abban reménykedett, hogy Hamilton még itt lesz, hogy itt maradt miután bódult, józantalan állapotomban lefektetett, hogy tovább aludjak. De hamar rájöttem, hogy ez lehetetlen. Az orromban továbbra is ott tolongott az illata, éreztem a hajamon, a bőrömön, a kezemen. Valószínűleg még jóval azelőtt hazament, hogy bárki megérkezett volna, és hiába kellett volna ennek örülnöm, nem örültem.

Odalentről beszélgetés moraját hallottam, a családom hangját, akiket mélységesen elárultam. Tudtam, hogy le kell nyelnem a békát, bármekkora is. Innentől kezdve akármi is fog történni, nem tudhatnak róla, nem tudhatnak semmiről.

Még mielőtt ez a gondolat is kellően lesújthatott volna, észrevettem a párnám mellett egy cetlit. Ugyanaz a cetli volt, amelyet én a minap Duke dolgozó szobájából elcsentem:

„Lent leszek mire felébredsz."

Megfordítottam és a saját, kellemetlen kézírásom pihent rajta. Ez volt az a cetli, amit Hamiltonnak hagytam, ő pedig határozott, kecses gyöngybetűkkel üzent nekem a másik oldalára. Akármilyen kedvtelenség is lakozott bennem egy perccel ezelőtt, már nyoma sem volt. Tehát visszajött. Elment, de visszajött.

Ez a gondolat cikázott a fejemben. Boldogan pattantam ki az ágyból és kaptam össze magamat. Aligha vesződhettem a fürdőszobában hét percet, máris lefelé trappoltam a lépcsőn, az izgalom felszántotta az ereimet és nem érdekelt, hogy ez korántsem a megszokott viselkedés felőlem.

Odalent mindenkit megtaláltam, akit akartam. West az asztalnál reggelizett, színtelenül lapátolta magába a rántottáját, de amint meghallott engem, megfordult és rám nézett. Egy pillanatra a bátorságomban szünet keletkezett, de aztán haloványan biccentett és visszafordult, én pedig ezt egy afféle megerősítésnek vettem, miszerint minden rendben van, még akkor is, ha nem. Tudtam, hogy ez a tegnap történtek hatása, ahogyan azt is, hogy West most nem éppen a legkellemesebb napjait éli, de el kell fogadnom, hogy nem akar beszélni róla. Ha pedig mégis, meg fog találni engem.

- Jó reggelt! - köszöntött Rose kedvesen és intett, hogy foglaljak helyet mellettük. Ide-oda forgattam a fejem, hátha megpillantok valakit, akit szeretnék.

De Hamilton nem volt itt. És mielőtt a csalódottságom maszkot önthetett volna, halk, szűrt beszédzajra lettem figyelmes.

Átnéztem az üvegen, odakint Duke és Hamilton beszélgetett. A mostoha apám éppen mesélhetett valamit a férfinak, aki erre hangos nevetést hallatott. Most először hallottam így nevetni. Boldogan és szabadon. Fejét enyhén oldalra fordította, és ekkor vett észre engem az üvegajtó túlsó oldalán ácsorogni - döbbenten.