Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

Egy játszótér emlékei

Tisztán hallom a Neverfield-i régi játszótér csendjét. A fák szótlanul figyelik, ahogy lépteim átszelik az aprócska mezőt. Az egyik hinta felé tartok.

Már használaton kívül volt, amikor nagykából két évvel ezelőtt megtaláltuk. Néhány kopott mászóka és hinta kivételével mindenhol magasra szökő gazok, rozsdás oszlopok és omladozó falak láthatók. A homokozót felfalta a magas fű. Az egész le van zárva. Mintha egy temetőben lennék: a táj a halott, csontjai pedig a törött faoszlopok maradványai.

Régebben sokat időztünk ezen a játszótéren, sokszor sötétedés után is maradtunk. De azóta nem tettük be a lábunkat ide. Az elmúlt időkre gondolok. Szeretem ezt a helyet, mert Anthonyra emlékeztet, azonban emiatt utálom is.

Automatikusan lépek ki a fák közül, és meglátom a régi faragott kaput. Majdnem egy éve – október 9-e óta – nem jártam itt, mégis teljesen érintetlenek tűnik, mintha senki se lett volna itt azóta. Ugyanaz a csend, ugyanaz a nyugodt légkör, de sokkal magányosabb és üresebb, mint korábban.

Megborzongok, ahogy a hinták felé pillantok. Ő is egy volt közülük, gondolom magamban, egyszer fel, egyszer le, Hintafiú. Emiatt persze egyből rossz kedvem lesz. Gondolataimba megállíthatatlanul kúszik be a fiú. Soha nem hagyott túl sokáig a magasban. Mindig lerántott, és én újra és újra tehetetlenül lezuhantam.

Nem kellett volna idejönnöm. Szörnyű ötlet volt. Az az idő már elmúlt, nem kell félnem semmitől, vége. Már normális ember vagyok, furcsa gondolatok és érzések nélkül.

Hirtelen egy lágy hang hallatszik mögöttem:

- Már rég voltunk itt.

A szívem kihagy egy ütemet. Egy évvel ezelőtt hallottam utoljára, de azonnal felismerem ezt a kellemes hangot! Nem fordulok meg. Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem... Nem lehet ő! Biztosan csak egy srác a suliból, és ismerős a hangja. A kimondott szavak még mindig ott lebegnek a levegőben. Mély lélegzetet veszek. Az idő elfolyósodik körülöttem. Majd, amilyen lassan csak tudok, megfordulok.

- Szia, Pete – mondja Anthony meleg mosollyal. Hangja lágy, mint a selyem.

- Te... – Csak ezt a szót tudom kinyögni. – Hogyan?

Anthony mosolya továbbra sem tűnik el. Mármint a szája mosolyog, de a szeme inkább csak kíváncsi.

- Furcsa, hogy itt találkozunk – szólal meg újra. Úgy tűnik, mintha választ várna tőlem. De nem vagyok képes egy értelmes mondatot se összeállítani.

- Aha.

- Azóta ez még inkább lepusztult – bök állával a hinták felé. A válaszom egy újabb sovány „aha".

A gondolataim versenyautóként száguldoznak. Egyik őrült ötlet követi a másikat. Anthony úgy viselkedik, mintha tegnap találkoztunk volna. Nem tűnik meglepődöttnek. Egy minden-a-legnagyobb-rendben mosoly virágzik az arcán, ami hihetetlen, abszurd és kissé mulatságos is.

Újra megpróbálok beszélni.

- Nem lehetsz itt.

Vállat vont.

– Nem nagy ügy.

Miközben még mindig szó nélkül nézem, észreveszem a szemei mögött rejlő apró komolyságot. Olyan ez, mint amikor az anya vendégségben üzenetet küld tekintetével a lányának, hogy ne vegyen több cukorkát. Vagy amikor az alkalmazott némán rászól a másikra, hogy ne vitatkozzon tovább a főnökkel. Azonnal megértem. Anthony nem akarja, hogy az ittlétéről faggassam. Itt van, és ennyi. A választ nem kapok, és azt akarja, hogy ezt elfogadjam. Így, szavak nélkül.

Mindketten pontosan tudjuk, miért nem lehet itt, de mégsem mondjuk ki.

Lassan elkezdek beszélni. Egyikük sem hozza újra fel ezt, de mind a ketten érezzük. És ez egy vékony falat húz fel közénk...

- - Emlékszel Charles-ra? – kérdezem spontán.

- Charles White? A seggfej?

- Igen, igen. Kiderült, hogy nem olyan rosszfej. Cha-cha már a csapat tagja.

Van egy baráti társaságunk: Laura, Emily, Anthony és én. De persze Anthony egy ideje már nem tagja.

- Cha-cha?

- Igen, a Charles túl kemény név egy ilyen nem kemény embernek.

- Fura.

- Igen, ő maga fura. Ja, és beleszeretett Laurába.

- Jézusom, még furább.

- Annak ellenére, hogyLaura minden héten másba zúg bele, mégis a legszinglibb ember, akivel valaha találkoztam. De Cha ezt egyszerűen nem tudja felfogni. – válaszolok, mire Anthony elmosolyodik.

Felemeli a jobb kezét, hogy megigazítsa a haját. Látom bal csuklóján a kis kék karkötőt. Nagyjából egy éve kapta tőlem. Annyira zavarban voltam akkor miatta; Nem mertem először odaadni neki. Úgy éreztem, nem vagyok százas, és Anthony is ezt fogja gondolni. De aztán végül elég bátorságot tudtam összeszedni ahhoz, hogy megtegyem.

Anthony észreveszi, hogy a karkötőt bámulom. Elvigyorodik.

- Tetszik. – mondja.

- Igazán? – kérdezem. – Azt hittem, utálod.

Tekintete találkozik az enyémmel.

- Nem – nevet. – Mondom. Tetszik.

Annyira boldog és összezavarodott vagyok egyszerre. Mármint nagyon is akartam, hogy tetszen neki ez a kis ajándék. De közben meg emlékszem...

- Esküszöm – mondja Anthony.

- Rendben – bólintok.

...emlékszem, hogy kinevetett akkor, és mondta, mi a szar ez. Sajnos pontosan emlékszem erre.

És arra is tisztán emlékszem, hogy ezt a karkötőt viselte, amikor október 13-án eltemettük őt. Az volt életem második legszörnyűbb napja. Az első a halála volt.

- Tetszik – ismétli.

- Elhiszem.

- Okés.