Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

Ibolyakék pillanatok

Anthony tekintete, akár a puha föld eső után. Nyugodt, langyos és múlt illatú. Az ágyam bal szélén ül, látszik rajta, hogy kicsit furán érzi magát, hiszen már nagyon régen járt itt.

- Hogy kerülsz ide? – kérdezem talán csak egy kissé meglepve.

A Hintafiú vállat von. Szememmel a bal csuklóját keresem. Még mindig rajta van a karkötő. Ettől jóleső boldogság önti el a testemet.

- Emlékszel még a kilencedikes gólyabálra? – folytatom csevegő hangon, mintha csak egy beszélgetés közepén járnánk. Elindulok felé, majd egy rövid vacillálás után leülök nagyjából fél méterre tőle. Kezeimet magam mellé teszem, miközben szemem az övéi felé siklik.

- Még szép! – mosolyog. – Nagy buli volt.

- Az biztos. Mindig jöttél oda hozzám.

- Igen? – néz rám kíváncsian. Lehetséges, hogy nem volt teljesen jó ötlet felhozni ezt így. Bár az igazat megvallva már ki akarok adni magamból mindent.

- Igen – felelem habozva, majd így folytatom: – Már akkor tök jóban voltunk.

- Persze. A legelejétől fogva.

Beugrik egy ibolya, ami a legszebb napsütésben, a legjobb esővel nőtt meg a legnagyobbra és a legkékebbre. Aztán arra gondolok, hogy Anthony szemei is ilyenek. Ibolyakékek, erősek és szépek. Ezt jó lenne kimondani hangosan is.

- Van kedvenc virágod? – szólalok meg hirtelen.

- Öhm, nincs, nem tudom. Talán a rózsa. A sárga rózsa.

- Jó választás. Nekem az ibolya.

- És miért?

- Tetszik a színe.

- Tényleg szép – bólint angyali mosollyal.

- Tényleg – ismétlem.

Egy rövid ideig mind a ketten csendben ülünk egymás mellett. Aztán Anthony váratlanul teljes testével felém fordul, majd vigyorogva megkérdezi:

- Tudod, hogy kerültem ide?

- Gőzöm sincs. Gondolom, át tudsz menni a falakon.

Ezen hangosan felnevet.

- Nem. Bár jó lenne. Úgy értem, ide. Vissza... hozzád.

- Szóval hozzám jöttél vissza? – kérdezem reményekkel telve, miközben hátamon apró, elektromos szirkák kezdenek száguldozni. Csak remélni merem, hogy Anthonynak nem tűnik fel hirtelen boldogságom.

- Persze. Ki máshoz? Talán Laurához vagy Emilyhez? Dehogy. Nekem mindig is te voltál a... hogy mondjam? A kedvencem. – Ahogy kimondja, rájön, hogy ez így elég furcsa és felkacag. – Uh, ez szörnyen hangzott. De talán érted...

- Igen, értem. – Elhallgatok. – De nagyon boldog vagyok, hogy visszajöttél.

Szerényen megrántja a vállát. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy újra odanyúl a karkötőhöz, és piszkálgatni kezdi.

- Figyu – kezdi a fiú. – Köszi, hogy visszahoztál...

- Én?

Szó nélkül bólint. Az arca, mint a selyem, csak szeme mellett vannak ráncok. Ezek az őszinte mosoly jelei.

Végignézek a Hintafiún, akit én hoztam vissza. Az első gondolatom egyből az, hogy nagyon jól tettem. Aztán erre gondolok: nem emlékeztem, hogy ennyire szép a mosolya. Valamiért ugyanazt a feszültséget érzem a gyomrom mélyén, azt a különös bizsergést, amit tavaly is éreztem mindig, mikor vele voltam.

Anthony egy örökzöld fenyőfa egy lombhullató erdőben. Mintha az összes jónak, ami velem történt eddigi életem során, mind hozzá lenne köze. Mintha az az örökzöld mosoly, ami az arcán virít, képes lenne felvidítani bármikor.

Nem mondok semmit, csak kissé közelebb húzódom. Anthony nem reagál. Kezemet kényelmesen elhelyezem a testem mellett, ezúttal közelebb Anthonyéhoz.

- Van kedvenc filmed? – kérdi csevegő hangon.

Óvatosan lenézek a kezére, ami mintha egy pillanatra megmozdult volna felém, de lehet, hogy csak képzeltem.

- Nincs. Nagyon sok filmet bírok. De konkrét kedvencet nem tudnék mondani.

- Aha. És műfaj?

- De hiszen tudod – mosolygok. Másfél év alatt sikerült jól megismernünk egymást.

- Igen, a fantasy – bólint vigyorogva. – Csak azt hittem, azóta változott.

Megrázom a fejem, és összekulcsolom az ujjainkat. Anthony lélegzete egy pillanatra elakad, de aztán folytatja tovább a beszédet, mintha semmi sem történt volna.

- Az tök jó. Nem rossz műfaj. Bár én a krimiket jobban szeretem.

Érzem, hogy megszorítja a kezem. Egész testemet egy olyan bizsergés járja át, amilyet korábban még sosem tapasztaltam.

- A krimik se rosszak – válaszolom mélyen a szemébe nézve. – Tudod, azért a kedvenc virágom az ibolya, mert olyan...

- Igen? – néz rám csillogó szemekkel.

Tekintetem egymást szorító kezeinkre siklik. Olyan megnyugtató, olyan természetes a látványuk, mintha mindig is ott lett volna a helyük: így, egymásba fonódva. Bőre pont olyan puha:

- Mint a szemed – fejezem be a mondatot.
És a kék ibolyák egyszeriben végtelen rétté változnak, s én újra ott vagyok most és másfél évvel korábban egyszerre, és elveszek ezen a réten, örökké.

Egyedül ülök a szobámban, Anya pedig rémülten áll az ajtóban.

- Bassza meg, tudtam! Egy ideje már gyanítottan... Elég volt, Pete!

Meg se mozdulok. Kezeim belefagytak egy nem létező, tapinthatatlan kézbe, ami az előbb még Anthonyé volt, most azonban csak légüres tér. Inkább nem mondok semmit. Anya hűvös tenyerét érzem az arcomon, tekintetét a szemeimben.

- Pete!

- Igen?

- Mióta nem szeded a gyógyszert?