Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

Gyógyszerek

Amint hazaérek, anya már otthon van. Ezen meglepődöm, mert ilyenkor mindig dolgozni szokott. Egyből odajön hozzám, megölel és kedves hangon megkérdezi:

- Milyen volt a suli?

- Jó volt, asszem – felelem habozva.

- És hogy vannak a gondolataid?

- A mik? – húzom fel a szemöldökömet.

- Minden rendben, Pete? Úgy tűnik, kissé fel vagy zaklatva mostanában.

Mosolyt erőltetek magamra.

- Semmi bajom. Komolyan. Nem vagyok zaklatott.

- Pete – néz rám szigorú tekintettel.

- Anya.

Sóhajt egyet, majd kotorászni kezd a táskájában. Közben elindulnék a szobám felé, de megállít.

- Ne öltözz át! Nemsokára beugrunk Dr. Harrishez.

- Micsoda? – Kissé megrémülök. – Miért?

- Semmi különös, csak a szokásos rutinvizsgálat, tudod. Már hónapok óta nem voltunk, itt az ideje.

- Aha.

Nem hiszek neki. Úgy volt múltkor, hogy nem kell többet mennem. Hiszen már nem volt semmi bajom, és most sincsen.

- Jól vagyok ám – próbálkozom utoljára, de anya szelíden megrázza a fejét.

- Tudom, elhiszem. Semmiség az egész.

Így hát kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy újra ott ülhetek annak a szörnyen gyephangú embernek az irodájában. Dr. Harris maga a kétségbeesés kartonpapír-figurája, csak épp annyit hajtott rajta, hogy teljesen láthatatlanná vált ez az érzelem. Az irodája tele van egy lány a fiatalkori képeivel, azonban sosem beszél róla és sosem tesz ki új képet. Gyanítom, hogy elveszthette a lányát, és talán nem képes feldolgozni teljesen. Dr. Harris egy jól karbantartott hajóroncs. Ezt persze egyszer sem mondtam el neki.

Amikor megérkezünk, szinte egyből be is kerülünk. Az orvos haja mintha kissé fehérebb lenne, mint legutóbb, a szemét is több ránc árnyalja.

- Örülök, hogy itt vagy, Pete – szólal meg nyájas hangon. Mindig is utáltam, hogy túl kedves. Nem néz hülyének, és nem is gagyog szerencsére, de túlságosan azt a hatást kelti, hogy minden teljesen jó, ami általában igencsak bosszantó.

- Jó napot.

Következik a szokásos vizsgálat. Vért vesz tőlem, megméri a pulzusomat, a szemembe világít, aztán következnek a fura logikai játékai meg formákat dugdos elém, amiket sosem értettem, mi szükség van rájuk. Ő is megkérdezi, hogy érzem magam, és neki is csak azt válaszolom, hogy jól, mert tényleg így van!

- Hallottam, hogy szóba hoztad Anthonyt – mondja, amire hirtelen felkapom a fejem.

Kíváncsian nézek rá, hogy folytassa.

- Hogy ugrott be a fiú? – kérdezi hajtogatott mosollyal.

- Egyszerűen csak beugrott – felelem lazán.

- Csak úgy? Volt valami, ami rá emlékeztetett?

Nem fogom azt válaszolni, hogy újra találkoztam vele. Azt hinnék, rosszabbodott az állapotom, rémeket látok. Vagy ami még rosszabb, bajba keverném Anthonyt.

- Nem is tudom. Talán a hinták – válaszolom. Első szabály, ha hazudsz, mondj kis mértékben terhelőt, mert úgy garantáltan nem fognak rájönni, hogy nem mondasz igazat. Elvégre, melyik hazug mondana terhelőt magára nézve?

- A hinták? Hol voltak hinták?

- A játszótéren az erődben – felelem. – Elmentünk oda múltkor pár baráttal.

- Az le van zárva, veszélyes hely – szólal meg egyből anya.

- Tudom, de óvatosak voltunk.

Dr. Harris leír valamit a noteszébe. Az arca megfejthetetlen.

- És mit gondolsz most? Úgy értem, róla. Hiányzik?

- Nem tudom. Nem hinném.

- Biztos ez?

- Igen, nem hiányzik már egyáltalán – rázom a fejem.

A tavalyi öngyilkossági kísérletemkor kerültem Dr. Harris kezei alá. Ő adta a gyógyszert is, amit anya a mai napig tömne belém. Ez egy olyan dolog, amiről nem beszélünk, és az igazat megvallva most hirtelen úgy ugrott be a szó, mintha korábban sosem hallottam volna. Öngyilkosság. Elég kemény szó, keserű utóízzel, és erőteljes barna színnel. Az íz és a szín is a tabletták miatt van, amiket bevettem akkor. Kimosták a gyomrom, mert korábban megtaláltak, mint akartam. Utána anya szörnyen el volt keseredve, amit amúgy megértettem. Nem lehetet könnyű neki se. Amikor Dr. Harris elkezdett kezelni, valóban jobban kezdtem érezni magam. De most már minden más. Elvégre Anthony újra itt van nekem, és már minden baj, amit a hiánya okoz, elmúlik.

- Rendben van, azt hiszem, végeztünk – mondja Dr. Harris, majd félrevonja anyát, hogy megbeszéljenek pár dolgot, amit nem hallok.

Hirtelen beugrik valami.

- Egyébként honnan tudta, hogy szóba hoztam Anthonyt?

Anya nem válaszolt, csak nézett maga elé.

- Laura? – döbbenek meg. – Ő mondta el?

Anya továbbra se mond semmit, de nem is kell. Tudom, hogy a lány köpött be. Egyszerre nagyon dühös leszek rá. Álszent. Nem is igazi seregély. Giliszta.

Egész hazaúton szótlan vagyok. Anya se mond semmit szerencsére. Amikor megérkezünk, odanyújtja a gyógyszert, de ez most másik, mint amit eddig adott. Engedelmesen a nyelvem alá teszem, megiszom a vizet, majd a szobám felé tartva kiköpöm az íztelen tablettát.

Ahogy azonban az ajtómhoz érek, megtorpanok. Az ágyamon Anthony ül.