Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

Gyilkosság kis darabokban

- ... Elég volt, Pete! – Anya hangja akár egy jégcsap nyár közepén.

Meg se mozdulok. Hűvös tenyerét érzem az arcomon, tekintetét a szemeimben.

- Pete!

- Igen?

- Mióta nem szeded a gyógyszert?

Dacosan a szemébe nézek.

- De én szedem.

- Ne hazudj! Megtaláltam a szemetesben. Nem nyelted le, ugye?

Nem válaszolok. Gondolom, ez elég válasz.

- Mióta nem szeded? – ismétli.

Ezúttal se válaszolok neki.

- Holnap visszamegyünk Harrishez – jelenti ki az előbbinél higgadtabb hangon. – Most pedig nyisd ki a szád.

Megrémülök.

- Anthony nem bánt senkit! – kiáltok fel. – Még csak most tért vissza. Nem ölhetitek meg újra!

- Nem megöljük. Anthony sosem létezett.

- De igen, mindig is létezett. Csak apa előtt még nem találkoztam vele.

- Apa miatt hoztad létre.

- Hazugság – ordítom. – Hazugság! Hazugság! – Végre sikerül megmozdulnom; felpattanok az ágyról, és el akarok szaladni, de anya gyorsabb, és erősen megragadja a karom.

- Kérlek, Pete, nem szeretnélek kényszeríteni.

- Akkor ne kényszeríts!

- Anthony veszélyes rád nézve. És ezt nem hagyhatom.

- Te vagy veszélyes Anthonyra!

- Nyisd ki a szád – mondja nyugodtan.

Nem engedelmeskedem.

- Nyisd. Ki.

Arra gondolok, hogy eljátszom megint, hogy lenyelem. Menni fog, elhiszi majd anya, mert el akarja hinni, hogy „meggyógyulok". De persze ezzel csak árt. Mindig is ártott, amikor korlátozni akarta Anthonyt. Aztán megölte. De most végre újra itt van.

Anya azonban nem csak beteszi a számba a gyógyszert, hanem konkrétan lenyomja a torkomon. Köhögni kezdek, úgy érzem, megfulladok.

- Ki ne köpd! – szól mérgesen. Valahonnan elővesz egy kulacsot és a kezembe nyomja. – Igyál rá.

A torkom végre megszabadul az ujjaitól, és már próbálnám kiköpni a gyógyszert, amikor anya újra benyúl a számba, ezúttal mélyebbre. Öklendezem, de nem hatja meg. Végül engedelmeskedem, és fuldokolva megiszom a vizet, hogy ne maradjon a torkomon félúton a gyógyszer.

- Jól vagy? – kérdezi anya, amikor végeztem.

Olyan szemekkel nézek rá, mintha az imént próbált volna meggyilkolni. Bár így is volt. Most, hogy már tudom, Anthony a részem, még inkább ragaszkodom hozzá. Nem fogom engedni, hogy anya vagy Dr. Harris meggyilkolja.

Anya szomorúan megölel, én pedig mozdulatlanul tűröm.

- Szeretlek, kicsim – suttogja a fülembe. – Nem akarlak bántani, remélem tudod. Vagy legalábbis egyszer majd megérted.

Végül kimegy a szobámból. Az ajtóból még visszanéz, de szándékosan kerülöm a tekintetét. Aprót sóhajtva távozik.

Egyedül ülök a szobában. Már besötétedett. A szó szoros értelmében vagyok egyedül. Anthony nem tudom, merre lehet. A gondolataim kissé szürkék a hülye gyógyszer miatt, sokkal folyékonyabbak, mint kellene lenniük. Kifolynak a kezeim közül.

Lassan a telefonom után nyúlok, és felhívom Laurát. A lány szinte egyből felveszi:

- Hali, mizu?

- Anya meg akar ölni valakit – térek a lényegre egyből.

- Hogy mi? Miről beszélsz?

- Elárultál, de már mindegy – folytatom.

Laura pár pillanatig nem mond semmit.

- Ott vagy még? – kérdezem, amikor nem jön válasz.

- Igen. – Kis szünet. – Nem árultalak el.

- De igen, viszont nem ez a lényeg. Vagyis igazából...

- Nem csináltam semmi rosszat – mondja.

- Ha nem is közvetlenül, de közöd lesz Anthony meggyilkolásához.

- Ez nem Anthonyról szól. – Hangja komolyabb, mint eddig bármikor. – Pete, hallgass rám. Anthony hazudik neked. Nem minden úgy van, ahogy ő mondja.

- Honnan tudnád? Honnan tudnál bármit is Anthonyról?

Újabb rövidebb szünet.

- Beszéltem anyukáddal régebben.

Egy pillanatra elakadok.

- Szóval csak szánalomból barátkoztál velem? Mindössze azért, mert anyám megkért rá?

- Nem, dehogy, erről szó sincs – szabadkozik azonnal. – Félreérted. Csak elmesélte, hogy... szóval mesélt Anthonyról.

- Hazudott. Ő sem ismeri – vágom rá.

- Én viszont pontosan tudom, hogy kilencedikben végig hazudott neked Anthony.

- Miről beszélsz?

- Pete, abban az évben nem voltál jól, nagyon nem. Folyton a sarokban kuporogtál és furán viselkedtél, mindig feszült voltál, mindenen kiakadtál, és elrohantál. Anthony rossz hatással volt rád.

Megrázom a fejem, de persze nem láthatja. Folytatja:

- Idén viszont teljesen kinyíltál. És lehet, hogy az elején tényleg azért figyeltem oda rád, mert anyukád kért meg rá, de aztán... Anthony után nagyon megváltoztál, előnyödre. Pete, kedvellek, te jó ember vagy, hatalmas szívvel.

Nem teljesen tudom, mit tudnék felelni erre. Az se segít sokat, hogy az alapon nagyjából szilárd gondolataim elfolynak egymáson, így egyiket se tudom nagyon megragadni. Szóval csak hagyom, hogy vigyen az áramlás.

- Azt hittem, barátok vagyunk.

- Azok vagyunk, Pete. Nem is figyelsz rám?

- Te csak egy dolgot akarsz. Ugyanazt, amit anya és az összes többi szürke.

- Pete, figyelj rám, nem lesz semmi baj. Komolyan mondom...

Felnevetek, amitől elakad a beszéde.

- Pontosan úgy beszélsz, mint ők – mondom megvetéssel hangomban. – Seregély, mi? Nem vagy te seregély, sosem voltál az.

- Pete, ha azt gondolod, hogy nem vagyok melletted...

Kinyomom a telefont. Nem különösebben érdekel, mit akar már mondani.

Olyan kicsit, mintha Laura lenne a derült égből hulló jégeső, én pedig egy fűszál – eljátszotta a bizalmát nálam, hiába hagyja már abba a mező verését, nem hat meg.

Laura nem seregély.

De legalább már megvan, mit fogok csinálni. Anthony nem tűnhet el újra. Azt nem bírnám ki. Szükségem van rá.