Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

A szürkék

Otthon. Egyszerű szó számtalan jelentéssel. Valakiknek boldogságot és békés jelent, másoknak szeretetet vagy épp gyűlöletet. Nekem azonban ez az egyszerű szó csak egy egyszerű szót jelent, semmi többet. Tudom, hogy egy kicsit furcsa, de nem különösebben érdekel. A bohóc is szereti a cirkuszt, de nem úgy, mint mások.

Amint megérkezem haza, a ház üresen áll. Anya dolgozik éppen, apa pedig egy sírban fekszik, szóval egyedül vagyok a házban. Szerencse, hiszen így könnyebben tudok gondolkodni. Nincsenek zavaró körülmények.

Nem értem, miért kérdeztem Laurát Anthonyról. Hiszen ő egy kedves és remek lány, de sajnos ő is szürke. Természetes, hogy nem emlékszik a fiúra: hisz ő meghalt, akár egy emlék. A szürkéknek Anthony sosem létezett. De ez rendben van, nem tudok haragudni ezért Laurára. Nem tehet róla, ahogy nem a süket hibája sem, hogy nem tud különbséget tenni Beethoven és az egyszerű rock között.

Butaság volt Laurának felhozni, de őszintén szólva megfeledkeztem róla, hogy rossz ötlet lehet.

- Egy fényképem sincs róla – szólalok meg, csak úgy magamnak, miközben fotót próbálok keresni a fiúról. A szavaimat az üres falak visszaverik és hozzám vágják őket, így inkább felmegyek a szobámba. Régebben szerettem fotózni. Állatokat, néha embereket, de főleg tájképeket. Anthony óta azonban csak pár képet csináltam.

Hirtelen meghallom anya hangját: – Helló, Pete, megjöttem.

- Hali – köszönök.

Hallom, ahogy csevegő hangja beszűrődik a folyosóról. Beszélni kezd a munkájáról, hogy Fred, a főnöke megint valami olyat talált ki, amit szinte lehetetlenség megvalósítani, a határidőkről, arról, hogy boltban volt és végre talált olyan különleges gyümölcsös szeletet és hogy Johnatan átjön nemsokára. A férfit ki nem állhatom; azt hiszi magáról, hogy vicces, de közben teljesen szánalmas. És ráadásul apa helyére pályázik, szóval nálam ezzel sosem fogja belopni magát a szívembe. Meg persze ő is szürke, de ez nem nagy dolog.

Kimegyek a szobámból, hogy segítsek anyának kipakolni.

- Milyen napod volt? – kérdezi mosolyogva, amint meglát.

- Nem rossz – vonok vállat, majd automatikusan folytatom: – Laura fura volt.

- Hogyhogy?

Rájövök, hogy nem kellett volna felhoznom, mert így meg is kellene magyaráznom.

- Semmiség – mondom. – Csak a fiúk... – Ennyivel le is lehet rendezni, hiszen Laura mindig fura kicsit a fiúk miatt.

Azért nem akarom megmagyarázni, mert anya sosem szereti, ha Anthonyról beszélek. Azt mondta régen, hogy el kell felejtenem, hogy nem szabadna vele foglalkoznom már, hiszen vége van. És nyilván azt se mondhatom el neki, hogy újra találkoztunk. Elvégre ő úgy tudja, hogy meghalt.

Anya nem teljesen szürke, csak néha érzem úgy, hogy az akar lenni. Mostanában elég sokszor.

- És hogy vagy? – folytatja a csevegést kedves hangon.

- Jól, mint eddig is.

- Szuper. – Leteszi az asztalra az egyik üveget és odasétál hozzám. – Szeretlek, kicsim.

- Én is szeretlek – felelem monoton hangon, majd viszonzom ölelését.

Észreveszem, hogy a boltban vásárolt dolgok között van néhány natúr joghurt, és beugrik, hogy Anthony mindig is utálta a natúr joghurtot, de eddig erre valamiért nem emlékeztem. Olyan kicsit, mintha a fiú fokozatosan térne vissza a gondolataim közé.

Amikor anya elenged, egyet fordul és máris a kezében van a gyógyszer. Engedelmesen töltök egy pohár vizet a csapból és odamegyek hozzá.

- Tessék – adja oda nekem, mire beveszem a számba és gyorsan megiszom a vizet rá.

- Köszi – mondom, majd felsétálok a szobámba.

Felérek, és behajtom az ajtót. A telefonomon benyomom a véletlenszerű lejátszást a kedvenc zenei listámon, majd óvatosan egy zsebkendőbe csomagolom a kiköpött gyógyszert, amit eddig a nyelvem alatt tartottam.

Elkezdek keresni a régi naplóm után, amit még kilencedik osztályban kezdtem el írni. Apa nem sokkal azelőtt halt meg, és az orvos is azt tanácsolta, hogy kezdjem el vezetni. Először persze butaságnak tartottam, hiszen csak a lányok meg a homokosok írnak naplót, de aztán rájöttem, hogy egész jó buli. Segített, hogy le tudtam írni a dolgokat.

Nem találom meg, pedig végigforgatok mindent. És akkor beugrik,q hogy anya kidobatta velem tavaly, nem sokkal Anthony halála után. Nem akarta, hogy a fiú miatt emésszem magam, hiszen sosem volt egyszerű kapcsolatom vele. Rémlik azonban, hogy annak idején pár bejegyzést a könyvtárban írtam, ahol nem volt nálam a napló, így kis cetlikre körmöltem le a gondolataimat. Ezek a papírok viszont megvoltak a helyesírási szótár lapjai között. Azért raktam oda, mert az az a könyv, amit soha nem forgatna senki itthon, így ott biztonságban vannak. Furcsállom kicsit, hogy ez csak most ugrott be.

Leveszem a polcról a könyvet és kinyitom. Nem sokkal később már meg is találom az első bejegyzést.

„Anthony ma gonoszkodott (Hinta alja). Azt mondta, hogy nagyon viccesen néztem ki a táblánál, amikor Beth kihívott. Dadogtam is, mert zavarba jöttem és kettest is kaptam. Anyát nem zavarta, és azt tanácsolta, hogy próbáljak meg beszélni Anthonyval arról, hogy hagyjon békén. Úgy lesz, holnap beszélek vele."

A következőt egy héttel később írtam.

„Ma elmentünk moziba. Csak Anthony jött velem, mert mások nem akartak, pedig kérdeztem őket. De nem is baj, hiszen a Hinta tetejére kerültem. Imádtam az egész délutánt. Anthony nagyon jó barát, bárcsak örökké így maradna!"

Elmosolyodok, ahogy az emlékek fokozatosan visszatérnek. Örülök, hogy ezeket nem dobtam ki annak idején. Így legalább könnyebben vissza tudom hozni Anthonyt a gondolataim közé, hiába is akarja anya, hogy felejtsem el. A Hintafiú visszatért, mégpedig hozzám. Talán ez egy újabb esély lehet nekem. Vagy épp nekünk, ki tudja...