Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

Pillanat a végtelenbe...

Reggel van. Hűvös pázsit nyalogatja a nyakamat; érzem, hogy a harmat miatt kissé vizes a ruhám háta. Kinyitom a szemem. Egy romos, emlékszerű játszótér úszik be a látóterembe. Úgy nézek körül, mintha sosem jártam volna még itt.

Valamiért kicsit máshogy néz ki, mint legutóbb. A növények színe mintha sokkal élőbb lenne, szinte lüktet körülöttem az egész táj. A hirtelen látványba belefájdul egy pillanatra a fejem, de aztán szépen lassan hozzászokom. A következő változás, hogy a fák lombja között befurakodó égboltnak nincs színe, viszont helyette a hangját hallom. Sokkal bánatosabb, mint gondoltam volna.

Feltápászkodom, és körülnézek. Az omladozó favár mögött egy alak áll.

- Pete... – Anthony csodálkozó hangja.

- Anthony! – kiáltom erőtlen hangon.

A fiú kilép az árnyékból. Ahogy meglátom, összeszorul a torkom. A szemei alatt fekete monoklik, a bal karja gipszben. Hajába ágak és levelek akadtak, úgy kócolódott össze, mintha eleve az ágak lennének természetes helyükön, és a haja akadt csak oda. Arca kosztól sötétlik, szemei alatt világos, görbén folyó vonalak – korábbi könnyei utat vájtak maguknak a poros arcán.

- Miért jöttél ide? – kérdezi halkan.

Lenyelek egy óriási gombócot a torkomban. Bele se merek gondolni, min mehetett keresztül a gyógyszer után.

- Annyira sajnálom – válaszolom, miközben hangomat kirázza a hideg.

Anthony megindul felém – három lépést tesz mindössze, de azt a három lépést is csak lassan bicegve. Még jobban elszorul a torkom. Rohanni kezdek. Nem törődöm semmivel. Cipőm mentén felfröccsen a sáros víz, szívem mentén a szürkeség sistereg fel.

Ahogy elérem, szorosan megölelem. Úgy szorítom magamhoz, mintha soha többé nem engedném el. Anthony törékeny karjai szelíden simítják végig a hátamat.

- Miért jöttél vissza? – ismétli ugyanolyan halkan, mint az előbb.

A mellkasom ugrik egyet.

- Mert szeretlek, Ant – mondom ki suttogva. Szám pont hozzáér a füléhez. –Szeretlek, Ant, azért jöttem vissza hozzád. Veled akarok lenni.

És kibuggyan az első könnycsepp. Először észre sem veszem. Aztán arra eszmélek, hogy Anthony a fejemet simogatja, miközben hevesen zokogok a vállán.

- Annyira sajnálom – sírom, miközben Anthony halkan csitít.

- Nem tettél semmit – mondja finoman. Majd hozzáteszi: – Itt vagyok.

Nem vagyunk többek, mint egy apró pillanat a végtelenbe olvadva. Eddig mintha két egymással szembe állított tükör között álltam volna, amelyekben mind Anthonyt láttam magam helyett, csak épp a valóságban voltam egyedül. Most azonban már én is ott vagyok. Anthony és én együtt állunk, a végtelenbe nyúló tükrökben. Egyikünknek sincs kezdete vagy vége, és egyikünk sincs a másik nélkül. Egy százszor is eljátszott metafora új jelentése vagyunk. Egy visszatekert pillanat eddig nem látott másodpercében vagyunk kimerevítve.

Egy halott szív eddig ismeretlen dobbanásával éledünk újjá.