Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

Falevelek a titkokról

Ha a falevelek az iskolaudvaron beszélni tudnának, megállás nélkül mesélhetnének. Elmondanák az összes rejtőző csókot, melyek a nyugodt, kíváncsi fák árnyékában csattantak, cigarettájukat szívó fiatal srácokról és lányokról mesélnének és elsuttogott titkokról. Rólam is tudtak volna pár dolgot suttogni. De szerencsére minden egyes levél, amely ismert engem, már lehullott; azok már senkinek sem mesélnek.

Ezen gondolkozok, miközben az iskola felé sétálok. Laura is velem van, de a gondolataim egyedül.

- Robert vagy Cha-cha? – kérdezi. Éppen fiúkról magyaráz. Laurának rengeteg kiszemeltje van, de sosem jött össze még egyikkel se. Osztálytársak, évfolyamtársak, színészek, énekesek, néha fiatal tanárok...

- Nem tudom – vonok vállat. – Kérdezz egy lányt! Miért gondolod, hogy tudnék választani?

- Mert jó szemed van az emberekhez.

- Nem mindig.

- Oké – forgatja meg szemeit. – És most?

- Robert egy tanár.

Laura felnevet:

- És? Nem értem, mi a baj ezzel?

Ha a racionalitás lenne a Titanic, Laura lenne a jéghegy. De ez csak egy a számtalan ok közül, amiért nagyon kedvelem őt. Fényes, kék tekintete van, meleg mosolya és őrült ötletei. Ha hóembert akar építeni nyáron, megoldja. Vagy ha rock bandát akar alapítani a suli fura figuráiból, megteszi. És most van egy mini bandája maroknyi tehetségtelen, de annál lelkesebb sráccal és egy fura, sár-hóember a kertjükben. A banda halálra van ítélve a béna zenéjük miatt, a sárember meg szimplán csak ronda. De legalább elégedett velük, és ez a lényeg.

- Emlékszel Anthonyra? – kérdezem, megpróbálva témát váltani.

- Kire?

- Anthony. Anthony Butler. Az osztálytársunk. Pontosabban, a volt osztálytársunk.

- Most szórakozol? Gőzöm sincs, kiről beszélsz.

- Mi van?

- Én is tudom, hogy nem vagyok teljesen százas, de ennyire ne nézz hülyének – kacag fel.

Összeráncolom a szemöldököm. Laura most vagy zseniális színész, vagy pedig én kezdek megbolondulni.

- Igazán humoros vagy, de komolyan beszélek.

- Jól van, bocsi. Beszéljünk Anthonyról.

- Köszi. – Megnyugszom kissé.

- Hogy ismerted meg?

- Mi? A suliban, első napon.

- Általános iskola?

- Nem! Közép.

- Szóval ő is a Neverfield-i gimibe jár...

- Öhm, igen, járt – válaszolom, de az egész szituációt nem értem. Miért játssza Laura, hogy nem ismeri a Hintafiúmat? Ez nem vicces. Anthony egy nagyon komoly téma.

- Melyik osztályba? – kérdi ártatlan hangon. Kezdem elveszteni a türelmem.

- A mienkbe.

- Pete, bocs, hogy tőlem tudod meg – vigyorog –, de nem volt Anthony nevű osztálytársunk. Soha.

- Nem értelek. A csapat tagja volt... A legjobb barátom, de... – A szavak a torkomon akadnak.

- De mi?

Meghalt, gondolom magamban, de nem mondok semmit. Anthony halála óta sosem beszéltem róla vagy bármiről, ami hozzá kötődik.

- Mindegy – válaszolom hirtelen. Már odaértünk az iskolához, és az ajtaja előtt állunk egymással szemben. – Lemegyek az udvarra. Később tali.

Laura úgy néz rám, mintha egy idióta lennék.

- Veled megyek – ajánlja.

- Nem kell. Hali.

És egyedül hagyom őt a kíváncsiságával. És magamat is az értelmetlen, egymásba gabalyodó gondolataimmal.

Ha a falevelek az iskolaudvaron beszélni tudnának, megállás nélkül mesélhetnének. Elmondanák Laura összes őrült ötletét, a bunkó kórusvezető miatt síró énekkaros lányokról és fiúkról mesélnének és Anthonyról is. Tudom, hogy emlékeznek rá. Velem együtt ők is.