Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

A falevelek hangja

- Menjünk sétálni – ajánlja Anthony kicsivel később.

- Hova?

- A sulihoz. Mutatok valamit.

A kezeimet akaratlanul összekulcsolom a hátam mögött.

- Őszintén nem igazán mernék odamenni.

Anthony elmosolyodik:

- Már nincs mitől tartanod. De hisz tudod.

- Nem tudom – nevetek fel kissé idegesen.

- Akkor most meglátod – von vállat, majd kézen fog és már húz is maga után. Eszem ágában sincs ellenkezni. Anthony puha kezei oda húzhatnak magukkal, ahova csak akarnak. Még ha az iskolába is megyünk, ami köztudottan tele van rémes alakokkal, az se zavar, ha Anthony is velem van. És különben is, azt mondta, hogy nincs mitől tartanom...

Ahogy magunk mögött hagyjuk az erdőt, és fogynak a fák, a táj is egyre szürkül. Mintha a növények jelentenék az egyetlen színezőanyagot az egész világban. Egy madár siklik el előttünk, egészen közel hozzánk. Ekkor veszem észre, hogy nincs teljesen csönd, mint lenni szokott az erdőben. A fák mintha mind-mind halkan suttognának valamit. Azonban már nincs időm fülelni, miről beszélnek, mert kikerülünk az erdőből és már az úton haladunk.

Az iskolához érve az első dolog, amit észreveszek, azok a szürkék. Mindenhol ott vannak, és mindent összeszürkítenek.
Neverfield hemzseg tőlük, és csakugyan egytől-egyig fuldokolnak. Monoton grafitdiákok egy papír-épületben. Anthonyra pillantok, aki rám mosolyog.

- Hallgasd – mutat az egyik tölgyfára az udvaron.

Csendben maradok, és a fülemet hegyezem. Már hallom. A falevelek beszélnek hozzám. Kíváncsi árnyékokban csattant, rejtőzködő csókokról, cigarettájukat szívó fiatal srácokról és lányokról és elsuttogott titkokról mesélnek. És színekről. Millió színről, amelyeket eddig nem is ismertem.

Elképedve nézek Anthonyra, aki örömmel néz vissza rám.

- Hogy lehet?

- Ez még nem minden – vigyorog. – Gyere – húz maga után.

Ahogy haladunk az udvaron, megpillantom a távolban Laurát. Megtorpanok. Anthony észreveszi és követi a tekintetem.

- Oda akarsz menni hozzá? – kérdi.

- Csak egy pillanat – mondom, majd lassú léptekkel elindulok a lány felé.

Laura az iskola előtt áll, idegesen nézegeti az óráját, egy könyvet szorít a mellkasához. Kissé elveszett látványt nyújt.

- Laura – szólalok meg. – Figyelj, ne haragudj a tegnapi miatt.

A lány meg se mozdul, még csak felém se néz. Sóhajtok.

- Tényleg, nem gondoltam komolyan. És szerintem igazi seregély vagy – erőltetek mosolyt az arcomra. – Anthonyval már minden okés, nincs tényleg semmi baj.

Várom, hogy válaszoljon valamit, de Laura semmi reakciót nem mutat arra se, hogy egyáltalán hallotta, amit mondtam. Hirtelen megjelenik Cha-cha is, aki a suliból lépett ki.

- Oh, hát itt vagy. Miért nem jössz be? – kérdezi a fiú. – Mindjárt kezdődik az óra.

- Pete-et várom – válaszolja a lány, miközben az utat nézi.

Felszalad a szemöldököm.

- Lehet, hogy nem jön ma suliba – vonja meg a vállát Cha-cha.

Csodálkozva kapom a tekintetem a fiúra. Mi van?

- Valami baj lehet – mondja erre Laura. – Tegnap felhívott és nagyon ki volt akadva.

- Biztos semmi komoly.

- Nem is ír vissza. Nem hallottál róla valamit?

- Nem.

Laura felsóhajt, majd egy utolsó pillantást vet az útra.

- Jó, menjünk.

Azzal elindul az iskola irányába.

- Laura! – szólok rémülten és odaugrom elé, hogy észrevegyen. A lány azonban átsétál rajtam. Elképedve nézek utána.

Ekkor egy pillanatra megtorpan.

- Mi az? – kérdezi Cha-cha.

- Mi az? – kérdezem én is.

- Csak egy pillanatra... megborzongtam. Mintha... nem is tudom.

- Na gyere – karolja vállon Cha-cha, és közösen bemennek a bejárati ajtón.

Megfagyva nézek utánuk. Szóhoz sem jutok. A gondolataim már nem folyékonyak, hanem szilárdak, de most már túlságosan is: kibökik a koponyámat.

Anthony szomorúan lépked oda hozzám és óvatosan megérinti a derekamat. Összerázódom a mozdulattól, de persze egyből melegség jár át.

- Mi történt az előbb? – teszem fel esetlenül a kérdést.

Anthony bánatos pillantása.

- Nem emlékszel?

- Mire kellene emlékeznem?

A fiú egy pillanatra elkapja a szemeit, majd újra visszanéz rám. A tekintetéből pedig kiolvasom a választ.