Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

Pete és Anthony - mese a fiúról

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiú, akit Pete-nek hívtak, és egy Anthony nevű, aki azonban sosem létezett. Az egyikük a hinta alján, a másik a tetején. Az egyik a hajnal, a másik az éjszaka.

Anthony nem létezett, a halál azonban igen, ami az életnek volt a metaforája. Amikor apa még élt, nem volt szükségem Anthonyra, így akkor tényleg nem létezett. Ha jól tudom, mindig is beteg voltam, ez ilyen veleszületett dolog, de ezt sosem így mondtuk otthon és persze máshol se. Egyedül Dr. Harris nevezte a nevén: skizofrénia.

Állítólag nem volt súlyos, igazából alig jelentkezett néhány tünet, ezért apa azt mondta, hogy teljesen feleslegesek a kezelések. Ő is orvos volt, bizonyára tudta, hogy mi a jó. És egyébként most már emlékszem: tényleg szép emlékek kúsznak be a gondolataimba, ha visszagondolok arra az időszakra. Bár valószínűleg csak apa miatt, mert kezdek rájönni, hogy újra hiányzik. Nem is tudom...

Éppen a kertben festettünk apával - imádott festeni, ahogy én is, de ez az emlék a többivel együtt törlődött Anthony megjelenésekor -, amikor váratlanul elejtette az ecsetet, és érthetetlenül kezdett habogni. A stroke miatt utána egyből kórházba került, aztán három nappal később le az alagsorba egy cedulával a lábán.

Először azt hittem, hogy nem viselt meg, mert nem éreztem semmit. Aztán kiderült, hogy elvileg szörnyen szenvedek, és talán magamat okolom (Dr. Harris legalábbis ezt mondta), de továbbra sem éreztem semmit.

Ez a nyolcadik osztály utáni nyáron történt.

Aztán bekerültem az új suliba, és hirtelen megjelent Anthony. Anya akkoriban apa nemlétével volt elfoglalva, szóval sokáig fel sem tűnt neki a dolog. Aztán amikor észrevette az egészet, nem tett semmit.

- Örülök, hogy találtál valakit - mondta egyszer anya kilencedik osztály elején. - És másokkal is barátkozol?

- Nem, de Anthony a legjobb barátom.

- Biztos nagyon kedves lehet. De nem szabad ám leragadni egy embernél.

- Anthony nem fog magamra hagyni.

- Ezt ő mondta neked?

- Nem. Csak sejtem.

Aztán a helyzet hamar átalakult. Anthony ugyan sosem beszélt apáról - akinek az emléke irreálisan gyorsan elkezdett szürkülni - viszont egyre többször találta meg a módját, hogy piszkáljon. Általában kimerült pár beszólásban, mintha valami rossz belső hang lett volna. Volt, hogy egyszer kiselőadást kellett tartanom, és ő kinevezett, hogy dadogok. Akkor nagyon szarul éreztem magam miatta, de nem sokkal később megvigasztalt. Bocsánatot nem kért soha, de nem is kellett, mert ha ott volt utána mellettem, elég volt nekem.

És szépen lassan megszerettem a fiút...

*

- Amíg nem ártalmas, addig nem feltétlenül baj Anthony jelenléte - magyarázta Dr. Harris nagyjából kilencedik osztály elején anyának. Elvileg a váróban voltam, és nem hallottam. - Pete nyilvánvalóan így próbálja meg feldolgozni az apja utáni gyászt.

- De az apja... és Pete...

- Nem egyszerű a helyzet, Mrs. Callen, megértem. Az elmondottak alapján Anthonynak nincs köze az apjához, csak tudat alatt lehet a gyász kivetülése. Ha szeretné, kezelhetjük gyógyszerrel, hogy mérsékeljük, viszont Anthonyt Pete hozta létre, talán okkal.

Többet nem hallottam, mert váratlanul becsukták az ajtót, és halkabbra vették a hangjuk. De nem volt baj, hiszen utána se kaptam gyógyszert, így tudtam, mire jutottak végül.

Anthony azonban egyre többször bántott. Ahogy telt az idő, a Hintafiú mintha egyre gonoszabbá vált volna, a kifordított helyzet azonban az volt, hogy szükségem volt rá, és ezzel teljesen tisztában is voltam. Nem telt el úgy nap, hogy ne találtam volna magam a hinta alján, mélyen lent. Aztán persze mindig felemelkedtem - Anthony mindig felemelt utána, de attól még a hintázás egyre gyorsabbá és rosszabbá vált.