Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

Záróakkord - előző este

- Pontosan úgy beszélsz, mint egy szürke – mondtam előző este Laurának a telefonba. – Seregély, mi? Nem vagy te seregély, sosem voltál az.

- Pete, ha azt gondolod, hogy nem vagyok melletted...

Kinyomtam a telefont, már nem érdekelt, mit akar mondani.

Azonban legalább megfogalmazódott a fejemben, mit akarok csinálni. Mindent összevetve az tűnt a legjobb ötletnek. Mármint persze nem volt jó, csak a sok rossz közül a legkevésbé rossz.

Nálam volt Anthony kis kék karkötője – amikor nem rég hirtelen eltűnt anya miatt, valamiért nálam maradt az. Nem különösebben értettem Anthony megjelenését vagy eltűnését, de annyira nem is érdekelt. Nem a borító, hanem a könyv belseje.

Óvatosan felhúztam a bal csuklómra a karkötőt. Furcsa módon éreztem egy pillanatra Anthony illatát is. Mosolyra húzódott a szám. Ezért talán megéri...

Kinyitottam az ablakot, hogy beáramoljon a hűvös, őszi levegő. Egy pillanatra fejbecsapott a város halott szaga, de a tervem attól még nem változott meg. Óvatosan feltornásztam magam a párkányra és kihajoltam.

Hét emeletnyi éjszaka szivárgott a torkomba.

- Tényleg képes lennék erre? – kérdeztem magamtól suttogva. Hangomat elharapta az utcán folyó autók moraja.

Tenyerem belemélyedt a párkány hidegébe, éreztem, hogy ujjaim elgémberednek, annyira szorítottam. Visszamásztam. Így nem fog menni.

Körülnéztem a szobámon. Az összes közös képet apával eltüntettem, most azoknak csak a hiánya néz vissza rám. Nem akartam akkor, hogy lássam őket. Most viszont egy kicsit hiányozni kezdtek. Sőt, igazából nem is a képek hiányoztak. Hanem apa. Ettől a gondolattól kissé elhomályosodott a látásom, de szerencsére időben megtöröltem a szememet. Úgy éreztem, ilyenkor minden érzelem sokkal intenzívebb, így nem foglalkoztam vele.

- Anthony – mondtam ki a nevet, ami ott lebegett a gondolataim között már majdnem egy hónapja újra. Szükségem volt rá, nem tehettem mást. Anya nem értette meg, még ha akarná se tudná. Dr. Harris se. Laura szeretné, de ő se fogja sose megérteni.

Neki van apja, aki nem hal meg minden egyes pillanatban, ahányszor csak rágondol, és nem foszlik szilánkos darabokra, ahányszor csak kimondják a nevét. Laura apja nem fekszik a végtelenben vergődve, fennakadt szemekkel és bugyborékoló hanggal, Laura pedig nem szalad el, és bújik el az étkezőasztal alatt, amíg meg nem érkezik az anyja, hogy nagy sokára kihívja az átkozott mentőket.

Szóval Laurának fogalma sincsen, milyen ez, és ha el akarja játszani, hogy tudja, csak még rosszabb lesz. Mintha el lehetne játszani ezt. Mintha csak egy játék vagy színdarab lenne... Ő maximum csak a szövegkönyvet láthatta egyszer fényképről, de sosem volt része a darabnak.

Konokul megráztam a fejem és visszasétáltam az ablakhoz. A mozdulataimat lassított felvételen néztem végig.

Újra felálltam a párkányra, és előre dőltem. A kezeim úgy engedték el az ablak peremét, mint az ezeréves ragasztó a zsíros tapétát.

Zuhanni sokkal hűvösebb, mint gondolná az ember. Vagyis csak kívül. Úgy süvít el melletted a szél és szinte az egész világ, mintha minden egyes molekuláját összetömörítették volna egyetlen felületté, hogy téged fagyasszon meg. A szíved azonban lángol. Akár egy felforrósodott szupernóva a dermesztő űrben.

Nagyon rövid idő alatt rettentő sok dolgot vettem észre. Egy pillanatra láttam magát a zuhanást is, aztán elnyelték a színek. A szembe lévő házban összeakadt a tekintetünk egy erkélyen cigarettázó nővel. Sárga tekintete rémült volt, akár a hajnal. Aztán megláttam egy madarat, valahol nagyon messze és nagyon szabadon. Aztán a saját ablakomat vettem észre, ami szokatlanul üresen bámult vissza rám. Olyan volt, mintha a nyitott ablak meg akarná ölelni a szobámat. Talán tényleg arra lenne szüksége... Láttam az eget is, ami sötét volt, de még így is tisztán ki tudtam venni a komor felhőkbe öltözött csillagokat. Láttam egy tovatűnő gondolatot, valahol a harmadik emelt körül. Egy kisfiúé volt, akinek rettentően hiányzott valaki. Szegény, gondoltam magamban, biztos nehéz lehet neki.

Az utolsó pillanatban hirtelen meggondoltam magam. Mégsem akartam ezt csinálni. Rossz ötlet volt. Vissza akartam menni anyához, és bocsánatot kérni tőle az előbbiért. Igaza lehet, hiszen mégiscsak a fia vagyok, talán nem is akarhat rosszat. Majdcsak meg tudnánk egyezni valahogy, hogy mindkettőnknek jó legyen.

És ott van Laura. Olyan csúnyán viselkedtem vele a telefonban. Bocsánatot kellene kérnem tőle, hiszen az ember sosem tudhatja, melyik beszélgetés lesz az utolsó. Laura olyan kedves volt velem végig, ott maradt mellettem és próbált lebeszélni, de nem is figyeltem arra, amit mondott.

Egyszeriben őrültségnek tűnt, amit csinálok. De hát már zuhantam. Nem tehettem semmit.

Talán jó lesz így mégis, gondoltam. Mást nem gondolhattam ekkor már.

Ahogy földet értem, egy pillanatra megláttam Anthonyt magam mellett.

Velem együtt ő is kizuhant az ablakon.

~ Vége ~