Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

Seregély, kék moha és tiszafa

Emily: szürke, de legalább a gondolatai kékek és fodrozódóak, mint az óceán. Igencsak szótlan és ha nem muszáj, nem mozdulna ki az osztályból. Leginkább a mohához tudnám hasonlítani. Kék mohához persze.

Laura: szürke, de a hangja halvány pirosas, hiszen bármilyen őrültséget képes kitalálni. Nyitott és impulzív. Seregély.

Cha-cha: teljesen szürke. A bőre kívülről karcos, mint a fakéreg, belülről azonban puha, mint a vidáman korhadt háncs. Próbál jó ember lenni, amit azzal javít, hogy közben nem az. Tiszafa, egyértelműen.

A város: a szürkébbnél is jelentéktelenebb színű. Olyan, mint a hamuba ejtett grafitszál. Persze annak is megvan a maga haszna, de az itt lakókat csak megfojtja. Neverfield kicsit egy olyan tóra emlékeztet, amelyben senki sem tanult meg igazán úszni.

A padomon ülök és szótlanul nézem, ahogy Cha próbálja rajzolni egy Robert-karikatúrát. Laura közben heves instrukciókkal látja el, hogyan nézzen ki. Emily mellettük ül, hozzám hasonlóan ő sem mond semmit, csak figyeli az eseményeket.

- A bajuszt ki ne hagyd – vigyorog Laura, mire Cha íves harcsabajuszt kunkorít a rajzra. Laura jót derül ezen.

- Sajnálom szegény embert – mondja Cha.

- Ugyan miért?

- Hát nézd meg ezt a borzadályt – mutat végig a papíron a fiú, majd közösen kitör belőlük a nevetés.

Cha folytatja a rajzot. Kissé közelebb hajolok, hogy megnézzem, mit alkot. Mulatságosan néz ki, de nem tudnék nevetni rajta. Annyira azért nem vicces. Sokkal viccesebb szerintem a hangyák rohangálása eső előtt. Persze valahol az se vicces, rendszer van benne, csak mi nem értjük. Pont, mint a bárkát se...

Egyből beugrik Anthony.

- Örülök, hogy megismertelek titeket – szólalok meg hirtelen. Cha keze megtorpan a papíron, majd kíváncsian néz fel. Emily szelíden elmosolyodik.

- Mi is örülünk. Kedves vagy, Pete.

- Ja – bólint Cha, miközben elkezdi Robert lábait megrajzolni. – Tavaly azt hittem, hogy te is olyan fura vagy, de aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem.

- Cha-cha – szól rá Laura.

- Mi van?

- Nem gáz – mosolygok. – Tudom, hogy fura voltam az elején...

Laura és Emily összenéz.

- Mind furák vagyunk valahol – vágják rá vigyorogva.

- Hát ja...

Laura hirtelen kikapja a ceruzát Cha kezéből és megvastagítja Robert szemöldökét:

- Tessék, máris sármosabb. Tiszta tanár-Adonis. Egyébként tényleg jó, hogy tavaly összebarátkoztunk – folytatja Laura.

Egy pillanatra lefagyok. Tavaly? Nem értem... Már kilencedik elején, egészen hamar összebarátkoztunk és kialakult a csapat. Akkor még Anthony is benne volt, de aztán meghalt, és hárman maradtunk, de utána csatlakozott Cha-cha is. Az volt tavaly, de az egész sokkal régebben indult!

- Tavaly? – kérdezek vissza.

- Igen – bólint Emily lelkesen. – Tízedik közepén.

Nem értem, miért nem emlékeznek jól.

- Dehogy – rázom a fejem. – Kilencedikben már összeállt a csapat.

- Mi? – Cha olyan furán néz rám, mintha valami hatalmas baromságot mondtam volna. – Kilencedikben olyan voltál, mint egy szellemsrác. Végig egyedül voltál, szinte alig láttunk.

- Cha-cha, ne légy tahó – bökte oldalba Laura a fiút.

- Szellemsrác – suttogom magam elé a szót.

- Nem úgy értettem – emeli fel a kezeit Cha. – De akkor még nem lógtál velünk.

- Hát veled nem is – bólintok kissé sértődötten.

- Pete, velünk se – szól közbe Laura lassan.

Nem hiszek nekik. Csak azt nem értem, mégis miért akarnának hazudni nekem. Így inkább belemegyek a játékukba.

- Ja, igen, tényleg – bólintok gépiesen. – Rosszul emlékeztem csak.

Fejben sorban idézem vissza a dolgokat. Még a naplórészletekben is ott van. Sosem lógtam egyedül kilencedikben se. Anthony végig ott volt velem. Rengeteg emlékem van a csapatról, és ezek nem csak idén voltak. Tavaly, tavalyelőtt...

Jó lenne, ha újra itt volna velem Anthony. Vele minden sokkal egyszerűbb volt. Most, hogy nincs itt, mindenki olyan furán viselkedik. Mégis miért játsszák el, hogy nem létezett? Mi értelme van ennek? Mintha ki akarnák törölni a létezését is.

A Hintafiú persze nem volt tökéletes. Nem véletlenül kapta ezt a nevet tőlem a gondolataim között. A hinta ide-oda leng. Egyszer felér, akkor kedves velem és jó a kedvünk, egyszer pedig leér, olyankor pedig gonoszkodik velem és elromlik a kedvem. Olyan volt, mintha egy végtelen ciklusba ragadtunk volna, ahol Anthony volt a programozó, én pedig a program, ami mindig újra és újra lefutott.

Laura odahajol hozzám, majd halkan, hogy a többiek ne hallják, megkérdezi:

- Minden oké amúgy? Furcsának tűnsz mostanában.

Mélyen a szeme mögé nézek, hogy tisztábban láthassam a gondolatait, de csak szürke pirosat látok. Szemeiben élesen látszik a kérdőjel, csupán a kérdés nem egyértelmű.

- Jól vagyok – felelem. – Csak néha azt hiszem, hogy sosem fogom megtudni, ki irányítja a bárkát.

- Milyen bárkát? – ráncolja a szemöldökét.

- Nem tudom, de én csak egy inas vagyok rajta.

- Nem igazán értelek.

- Te vagy a seregély. – mondom, mintha ez magyarázat lenne az előbbi mondataimra. – Emily a kék moha, Cha pedig a tiszafa. De arról, hogy én ki vagyok, fogalmam sincs.

- Pete vagy. A barátunk. A kissé szótlan, visszahúzódó, de hatalmas szívű fiú, aki sokkal szebben és különlegesebben látja a világot, mint bárki más.

Halvány mosolyra húzódik a szám. Rögtön megbocsátok neki, hogy azt tetteti, nem emlékszik Anthonyra. Ezért is kedvelem ennyire: mindig képes kedves lenni velem.

- Köszi, jólesik.

Laura válasza piros mosoly, amit leginkább egy nyári hűsítő barackhoz tudnék hasonlítani.