Ballada a Hintafiúról (Neverfield trilógia 1)

Bárkamérnökök

Másnap visszamegyek a játszótérre. Anthony a baloldali hintán ül, amikor odaérek és lassan lengedezik előre-hátra. A szemei a nagykaput fürkészik, amin átsétálok, így egyből észrevesz. Az arca olyan, mintha nyári eső csepegne rá, amitől kissé jobb kedve lesz az embernek a nagy meleg után.

Odasétálok hozzá. A fiú szó nélkül követi lépéseimet tekintetével. Akkor sem mond semmit, amikor leülök a mellette lévő hintára. Ránézek, és ő visszanéz, de nem reagál, mintha várna valamit, így előre fordulok és lassan elkezdem lökni magam.

- Mit szeretsz az erdőben? – kérdezi ekkor váratlanul. Leteszem a lábam, hogy lelassítsam a lendületemet.

- Mire gondolsz?

- Hát miért jó neked az erdő? Miért vagy itt?

- Kíváncsi voltam, ma is itt talállak-e – válaszolom őszintén.

A fiú arcán jóleső mosoly szalad végig. Jobb kezével akaratlanul megérinti kék karkötőjét, és piszkálgatni kezdi.

- Úgy értem, mit szeretsz benne?

- Az állatokat.

- Szoktál látni?

- Ritkán.

- Akkor hogyhogy pont azt szereted, amit csak ritkán látsz?

- Miért, te szeretsz énekelni?

- Persze, imádok.

- És látod is?

Szájával néma ó-t formál.

- Értem – válaszolja. – Hallgatni szereted az állatokat?

- Igen – bólintok. – De nem csak azért. Ott vannak, tudom; ott vannak és látnak engem. Figyelnek, és én mégsem látom őket. Nekik lehetőségük van, hogy láthatatlanná váljanak előlem és mindenki más elől is.

- Miért jó ez?

- Láthatatlanná válni néha? Az emberek elől. – Vállat vonok. – Ezt mindenki maga tudja.

- Azt hiszem, értem. Bár kicsit különös.

- Nem mondtam, hogy nem az – húzom mosolyra a szám.

- Szóval erre vágsz? Láthatatlanságra?

Elgondolkozok. Azért ezt nem így mondanám, de valahol igazság is van benne.

- Ja, van, hogy jó lenne.

- Tényleg – bólogat, majd kis idő elteltével folytatja: – El akarsz bújni?

- Te nem?

- Nem tudom.

Végignézek rajta. Arca csupa szín és gondolat. Egy cseppnyi szürke sincs köztük. Régebben mindig is azon gondolkoztam, hogy mi járhat vajon a fejében. A tekintetéből sosem tudtam kiolvasni ezt, csak annyit láttam mindig, hogy rengeteg minden van ott, csak épp én nem értem. Egy idegen nyelven írt könyv volt Anthony, amit még kinyitni se tudtam.

- Na és veled mi a helyzet? Te miért szereted az erdőt?

- Békés – vágta rá szinte azonnal. – Nyugalom van, és a természet irányítja, nem pedig az ember.

- Ez jogos. Tényleg minden nyugodt.

- Nézd meg például ezt a játszóteret. Úgy néz ki, mint amit az ember irányít?

- Hát nem éppen – válaszolom, miközben a növények győzelmét szemlélem a romos emberi tárgyak fölött.

- Pontosan. Itt talán még jobban látszik, hogy mi csak a padlót súroljuk a bárkán, nem pedig kormányozzuk.

- És mi a bárka?

- Nem tudom. Talán a természet. De valószínűleg az is csak a legénység része. Viszont mindenképp fölöttünk áll. Talán a kapitány vagy valami rangosabb tiszt. De hogy a bárka mi, talán csak a kapitány tudja igazán.

- Érdekes. Furább vagy, mint tavaly... – mondom ki egyből, de gyorsan meg is bánom. Nem lett volna szabad felhoznom.

Anthony azonban csak megrántja a vállát.

- Régen találkoztunk már. Az emberek változnak.

- A bárka nem.

Felhorkant.

- Hidd el, többet változik, mint gondolnád. Sokan vannak, akik folyamatosan építik át. Egy idő után már teljesen máshogy is néz ki.

- Kik építik át?

- Bárkamérnökök – válaszolja sejtelmesen.

- Jó, de kik azok?

- Hát mi. És sokan mások még.

Szavait olyan csend követi, amilyen a temetésén is volt. Fontos és gondolatokkal teli.