Az Özvegy Szerelme 2

𝟹.ɴᴇᴡ ᴠᴏɪᴄᴇ

Tina pár percig feltartott,így akármennyire is siettem,a megbeszélt két órát lekéstem. Szerencsére Bucky két óra négy perckor is hűségesen várt, kezében egy virágcsokorral a bár előtt. Négy percet késtem,nem kis teljesítmény.

-Restelem,azonban feltartottak,most tényleg nem rajtam múlt - kiabáltam Bucknak, már amikor megláttam,jelezve hogy nem csalódott,eljöttem.
-Azt hittem nem is jössz - adta át a csokrot,majd egy puszival jutalmazva autója felé vezetett. Mikor megláttam a fekete volkswagen bogárt hatalmasat sóhajtottam,ugyanazt az autót használja,annyi idő elteltével is.
-Valami baj van Lau? - állt elém aggódó tekintettel enyémbe szugerálva Buck. Hogy mondjam el neki,hogy az emlékek törtek fel? Mert ő ezt nem érezheti át, sosem fognak feltörni az emlékek. Addig nem,amíg nem teszek érte. Te jó ég,mik ezek a gondolatok? Hevesen megráztam a fejem,majd virággal a kezemben indultam a jeep mellé, aminek Buck kinyitotta az ajtaját,így beültem. Ezaz,még több emlék

Az út csendben telt,Bucky látta,hogy értelmetlen velem beszélgetésbe kezdeni,mert úgysem fogok válaszolni, saját gondolataimba szálltam,s próbáltam eltüntetni a kusza,feljövő könnycseppeket. Fellélegeztem mikor láttam,hogy Buck parkoló helyet keres, ez azt jelentette megérkeztünk,vége a kínos csendben telt útnak. Végre.

-James Barnes - mondta a nevét Buck az ellenőrnek.
-Mr.Barnes,kérem kövessenek - invitált maga után,majd egy kis asztalhoz vezetett,ami gyertyákkal,virágokkal díszített asztal volt Bucky nevére - Itt vannak a menük - bökött rá az étrendre - Kéz felnyújtással jelezzék,ha szeretnének rendelni - hagyott ott minket,mi pedig helyet foglaltunk az asztalunknál.

Feltűnés nélkül vetettem egy rövid pillantást a helyre,ami valljuk be lélegzetelállító. Nem hasonlít a bárra, ahol dolgozom.
A vacsora alatt rengeteg dologról esett szó,én szokásosan hazudtam a kitalált életem pillanatairól,ő pedig csak az igazat válaszolta minden kérdésemre, amiket azért tettem fel,hogy látszódjon nem ismerem,s szeretnék vele ismerkedni. Minden kérdésére szemrebbenés nélkül válaszoltam,míg Bucky teljesen komoly tekintettel meg nem kérdezte,hogy nem találkoztunk-e már jóval a bár előtt.

-Lehet már kérdeztem,de nem hallottam a válaszodat. Az arcod mindig is ismerős volt. Nem - kezdte bele,de hamar elhallgatott,bizonyára átgondolta mit akart mondani majd újra belekezdett - Nem voltál a Hydránál? Mert én igen.
-Tudom,ki vagy Tél Katonája - suttogtam,majd felnéztem rá - De én nem. Nem hiszem, hogy valaha találkoztunk.
-Vannak képeim,egy lánnyal - kezdett bele pontosan abba,amit egész este kerülni akartam.
-Elnézést,ki kell mennem a mosdóba,ha jövök folytathatjuk - álltam fel majd a mosdó felé indultam sietős léptekkel. Szemeivel a plafont páztáztam,hogy könnyeim ki ne potyogjanak,s sminkem a helyén maradjon. Na jó az utóbbi nem érdekel.

A mosdó üres volt,egyedül voltam ott. A magassarkúm kopogása visszhangzott a csempézett teremben. Belenéztem a tükörbe,ahol egy falfehér,sápadt nővel találkoztam,aki rózsaszín hosszú szoknyát viselt,fehér crop toppal. Én voltam az,vagyis a tükörképem. Annyira színes voltam,mint még eddig sosem. Hozzászoktam a feketéhez, mindig azt viseltem,valamint néha vöröset. Ironikus,mindkét szín a múltam jelentős részét képezte. A fenébe!

A múlt...a keserű múlt. Elraboltak a szüleimtől,gyilkossá képeztek,az egyik legnagyobbá,mialatt tudatomnál voltam,sok mindenkivel ellentétben. Több mind két évtizeden keresztül álcát fenntartva tudatosan gyilkoltam milliókat.
Arcukat sosem tudom kiverni fejemből,este ha lefekszem őket látom, amint könyörögnek hogy hagyjam őket életben, én pedig rezzenéstelen arccal húzom meg a ravaszt,vagy döföm le őket. A vérük,a vörös vérük a földön pocsolyát képez,szerteszét folyik a holttest körül, ami kihül. Reggel,ha felkelek és letekintek a padlóra látom a vérben ázott testeket,akik utolsó lélegzetvételük során is segítségért esedeznek,míg el nem jön a pillanat,hogy leáll a szívük,a vér keringésük és a légzésük félbe marad,s vége. Meghalnak.

Bennem van a szörny,ami próbál elnyelni, próbál uralni,s legmélyebb pillanataiban támadni. A szörny,a gonosz aki akkor kreálódott,amikor legelőször gyilkoltam. Aztán minden alkalommal erősödött. Még harcoltam is ellene,akkor azt hittem végleg vége. De nem. Érzem,ahogy napról napra jobban felemészt,átveszi az uralmat a testem és az elmém felett. Mint egy démon.

Egy könnycsepp gurult le az arcomon,amit hamar elkaptam,s letöröltem. Az idegesség közepette születhetett. Mert igenis ideges voltam. Magamra,az életre,s legfőképpen Dreykovra. Miatta állok ma itt. Az apám... évekig így neveztem,ma legszívesebben kimosnám a számat szappannal. Ő,az a szörnyeteg gyilkost faragott belőlem,én pedig szó nélkül türtem. Azá lettem, amivá ő akart tenni. A vérszomjas Tatiana Orlovává. Ez lettem. Legmélyen ez vagyok.

-A fenébe is! - gondolkoztam hangosan,majd a következő pillanatban teljes erőből beütöttem az árva tükörnek,ami szanaszét tört. Semmiről sem tehetett a tükör,mégis összetörtem. Pont mint a barátaim. Akiket elveszítettem,Tatiana életével,Buckyval és Granttel együtt. Ma már Lauren vagyok.

 Magabiztosan tekintettem az összetört tükörbe,ami milliónyira tört,s cseppet sem csábító tükörképemet villogtatta darabokban. A darabokban heverő tükör nem csalt,hisz jómagam is összevagyok törve,úgy semmisültem meg,mint ez a tükör. Seperc alatt,más kezei által. A bütykeim elvágtam,s véresek voltak,de kit érdekel egy kis sérülés? Mind ez eltompul a sebek mellett,amelyek a hátamon vannak,vagy azok mellett amelyek a lelkembe vágtak mély sebet. Mindent elvesztettem,emelett minden eltorzul. Az életem,a barátaim,a munkám,a szerelmemet, s a kisfiamat elveszítettem. A fiú,aki bennem növekedett, meghalt. Bucky és társai mind elfelejtettek, mert így kívántam,s így mentettem meg az univerzumot. És mindez után hősnek érzem-e magam? Nem,mert egyetlen egy jó tettem volt,minden más rossz miattam történt. Bármit megtennék azért, hogy visszakapjam őket,az életemet.

-Bármit? - hallottam egy pimasz hangot. Hogy honnan? Mai napig nem tudom. Senki nem volt a mosdóban,így senki nem válaszolhatott arra,amit egyébként a fejemben mondtam. Megint kezdődik az időszak,hogy valaki a fejemben turkál? 

-Én nem a fejedben vagyok,kedves. A jövőből jöttem. Miattam,Lauren.        -Mit tettem?
-Mit nem? ‐ mondta rezzenéstelen hanggal,majd akkora fejfájás csapódott felém,hogy rögtön halántékomhoz kaptam. Levegőért kapkodva,a túlélésre gondolva szorítottam a fejemet,ami kongott a fájdalomtól,s elég volt elfordítani,újra sajgó érzés lepett el.

-Minden rendben? - várt idegesen a mosdó ajtaja előtt Bucky.
-Én...én nem érzem jól magam. Haza megyek,nem baj?
-Mi történt? - emelte fel a kezem,amiről nem rég töröltem le a vért.
-Kérlek menjünk - ragadtam meg a karját. Bucky tovább ellent nem mondva,engedett az akaratomnak és elhagytuk a helyet. Fizikailag. De fejben sosem fogom