Az Özvegy Szerelme 2

10. ᴢᴇʀᴏ ᴏᴜᴛ ᴏꜰ ᴏɴᴇ

Számlálhatatlan sok ajtó. Számlálhatatlan sok választási lehetőség.

-Nincs arra időnk, hogy mindet megnézd. Meg kell találnod az eredeti éned és rendbe kell hoznod az életét.
-Mi történik ha nem sikerül?
-Minden Tatia meghal. Te is, de ha te meghalsz a gonosz aki benned lakozik és az erő amit nap mint nap magadénak köszönhetsz, ami fogva tartja Thanost, kijut a szabadba. Mindennek vége lesz.
-Hogyan szabadulhatok meg a gonosztól?
-Ahhoz szembe kell szállnod vele. De nem most, most az eredeti éneddel foglalkozz.
-Hogy találhatom meg ennyi ajtó közül a jót?
-Többet is kinyithatsz és megnézhetsz.
-Te nem?
-Én csak idáig segítettem eljönni. Nem mehetek tovább.
-Különben is hol vagyunk?
-Túl sok kérdés. Eredj utadra, Lauren. Vagy Tatia. Akárki is vagy.

Szerinte túl sok kérdés, szerintem túl kevés. Nem tudok semmit, csak azt hogy itt van ez a sok ajtó, mint egy szállodában. Pont mint a szállodában, ahonnan eljöttem. Te jó ég! Nem rég halt meg az anyám és ha így folytatom nem sokára én is meghalok.

Több ajtó mellett eljöttem, amelyek nagyrésze a sötétségbe nyílik, a másik részébe viszont beletört a kulcs. Majd megakadt a tekintetem egy hibátlan fehér ajtón. Gyengéden ráraktam a kezem a kilincsre, majd bizonytalanul nyitottam ki az ajtót. Vakító fehérség tárult elém, egy hang mögülem bátorítóan azt mondta menjek be. Elegem van a hangokból, amik körül vesznek. Még bizonytalanabban tettem meg az első lépést a világosság felé, ami a bárba vezetett ahol én is dolgozok. De mégsem ugyanaz a bár.

-James, itt a számla - tépte le a blokkot egy... én. Hosszú fekete hajam copfba kötbe, ugyanaz a kötény van rajtam, amiben én is dolgozom a bárban. Meg is találtam az egyik énemet.
-Köszönöm Tatia, csókollak. Este találkozunk - vette el a blokkot Bucky és sietősen hagyta el a bárt.
-Úgy van, este - fordult el a másik én, majd pár pillanat múlva felnézett a pohár törölgetésből és határozottan felém fordult - Gondoltam, hogy egyszer eljössz.
-Honnan tudod hogy ki vagyok és hogy miért vagyok itt? - néztem körbe, hogy nem-e máshoz beszélt. Pedig nem, egyenesen nekem intézte szavait.
-Nálam is járt az a furcsa fazon, mindenkinél járt. Mindenkit megfigyelt. Vagyis mindenkit aki Tatia, vagy Lauren. Te melyik vagy?
-Hogy őszinte legyek...nem tudom. Kicsit mindkettő, kicsit egyik sem - mondtam egy kis hatásszünettel, amire összezavarodott arccal bólintott a lány.
-És te mit csináltál? Csettintettél?
-Igen. Mindenki elfelejtett. Az anyám pedig meghalt... tulajdonképpen ma - csüggedtem el - És te?
-Csettintettem én is. De nem magam áldoztam fel.
-Hanem?
-Pont a háború előtt derült ki Pókember kiléte, aki nem bírta a kritikákat és a dühös világot. Azt kérte, hogy a csettintéssel őt felejtse el mindenki. Nem akartam belemenni, mielőtt félteértenéd - tette fel mindkét kezén megnyugtatóan, majd ledobta a konyharuhát, amit ezidáig a kezében tartott - senki sem akarta, de annyira elfajult a helyzet, hogy megtettem amire a kissrác kért. Egyedül én emlékszem erre. Azóta is gyakran meglátogatom a srácot.
-Jézusom, Peter Parker. Azt a srácot hogy lehet elfelejteni... csupa szív és lélek volt. A legkedvesebb tini akit ismertem.
-Mert téged hogy lehetett elfelejteni? Szerelmed volt, családod is... bosszúálló voltál és terhes. Én is elvetéltem, most pedig itt dolgozok, mert Tony Stark nem éltet minden bosszúállót. Sajnálom T, de nem én vagyok akit keresel. Nem állok halálhoz közel, és nem is vagyok szomorú. Egy nálam és nálad sokkal rosszabb sorsú Tatiát kell keress. Talán még gonoszabb is.
-Neked is van gonosz éned?
-Kinek nincs? A csettintés óta nem jött elő, akkor elzártam. De amióta Dreykov belénk építette a gonoszságot, azóta azt nem lehet teljesen elzárni. Sok sikert T az utadon! Hosszú lesz.
-Köszönöm - motyogtam majd felnéztem egy apró, szomorú mosollyal - És ezt is köszönöm. Örülök, hogy valaki tájékozottabb, mint én. Minden jót Tatia! - mondom szélesebb mosollyal, majd megfordultam és kisétáltam a fehér ajtón.

-Egyből nulla - mondtam ki halkan.
-Ne csüggedj el. Egyáltalán nem volt sikertelen ez a szoba. Sokat megtanulhattál magadról - jelent meg mellettem az öltönyös férfi.
-Szóval nem én vagyok az első, akinél voltál.
-És nem is az egyetlen. Mindegyikőtöknél voltam.
-Mi alapján választottál ki?
-Hamarosan rájössz... csak nyitogass még ajtókat. Viszlát Lauren.