Az Özvegy Szerelme 2

12. ʟɪꜰᴇ ᴡɪᴛʜ ʟᴏᴋɪ

A mérgesség és idegesség is közrejátszott, így sokkal indulatosabban fogtam meg a kilincset, mint az eddigi alkalmakkor, remélvén hogy ez az az ajtó.

Belépve az ajtón a bosszúállók toronyban találtam magam körülvéve a... bosszúállókkal. Mindegyikük szeme felcsillant és egyszerre láttam bennük csodálkozást és hitetlenséget.
-Békével érkeztem - tettem fel mindkét kezemet védekezően mielőtt támadnának - Tatia vagyok.
-Azt látom - szólalt meg a másik én elém lépve. Haja szoros kontyban feje tetején, civil ruhát viselvén - Már vártalak.
-Már mindannyian vártunk - szólalt meg Tony a lány mögül.
-Itt mindenki tudja, hogy ki vagyok és miért jöttem?
-Igen - mondták tökéletesen egyszerre, mialatt volt időm körülnézni a teremben. Szemem megakadt Buckyn, majd lehajtottam a fejem egy pillanatra, amíg eszembe jutott az én Buckym.
-Te sem vagy az eredeti, igaz? - néztem sajnálkozóan a lányra, aki ráharapott a szájára majd megrázta a fejét.
-Sajnálom. Biztos sokat utaztál.
-És sokat is fogok még - vettem egy mély levegőt - ma halt meg az édesanyám, nem is gyászolhatok nyugodtan.
-Peggy meghalt? - sokkolta le a hír a másik énemet, mire Natasha szorosabban fogta Rogers kezét - Sajnálom. Nekem is ő volt az anyám, szintén elveszítettem. Nem akarsz maradni kicsit?
-Nem tudom ha lehet-e...nem tudom mennyi időm van még.
-Mi szívesen látunk itt - szólalt meg Bucky is, ekkor pedig hatalmas kő esett le a szívemről.
-Talán egy kicsit maradhatok - gondolkodtam el - Hallanom kell a történeted - néztem a lányra, aki egyetértően bólintott.

Egy jó hangulatú vacsorában volt részem a hősökkel, amiben sokat meséltek az itteni csatákról, a toronyban töltött időkről, a közöttük szövődött barátságokról, szerelmekről.
-És te Tatiana? - nézett rám Natasha.
-Én is a Vörösszobából jövök. Egy küldetés során szabadultam ki onnan, Buckyt kellett elfogjam, helyette a bosszúállók fogtak el engem - ezen jót nevettek mind beleértve én is - Majd harcoltunk együtt, én összejöttem Buckyval - néztem félénken rá, mire azt láttam, hogy mindenki sokkolt állapotba került - Miért te nem? - néztem egyenesen a másik énemre.
-Nem - nevetett - nekem egy asgardi isten jutott - huncotkodott, mire mind a szemüket forgatták.
-Thor? - kérdeztem vissza.
-Bárcsak ő lenne - válaszolt a lány helyett Rogers - Loki Laufeyson.
-Ó - értettem meg a felháborodást - Loki jelent meg az álmaimban. Ő szólt a közelgő háborúról.
-Látjátok, Loki egy jó ember! - kiabált a másik énem, Tatia, mire mind nevetni kezdtek.
-Tatia te mire használtad a csettintést? - kérdezte tőlem hirtelen Stark, mire csend telepedett le a teremben.
-Arra hogy - ejtettem egy hatásszünetet - elfelejtsenek engem az emberek.
-És elfelejtettek? - kérdezte halkan Bucky.
-Igen - bólogattam könnyekkel a szememben - Mindenki. Ti is. Vagy is ők - bólogattak egyetértően és sajnálkozóan - Itt mi volt a kívánság?
-Egy tizenéves lány kérte, hogy mindenki felejtse el azt, hogy ő... Póklány - mondta végül Tony.
-Póklány? Nálatok Pókember igazából lány? - tettem fel az első éppeszű kérdést, ami eszembe jutott.
-Miért, nálatok fiú? - nevetett jóízűen Sam, majd megpróbálták a titokzatos Póklányt Pókemberként elképzelni.
-Igen. Találkoztam már más univerzumban is ilyen kívánsággal. Érdekes.
-Befejeztétek a vacsorát, elpakolhatunk? - kérdezte Natasha és Yelena mindenkitől, mire mind bólintottunk. Felállva az asztaltól helyett foglaltam a kanapén, az ajtóval szemben, amin keresztül érkeztem.

Kis idő múlva valaki leült mellém, mire felemeltem a fejem és Buckyt véltem felfedezni.
-Nem meséltél rólam - jegyezte meg nyersen, mire egy apró mosolyt ejtettem és felé fordultam.
-Az én univerzumomban... te egy kívül nagyon erős, szavát nem feledő és nem engedő, kemény ember vagy. Belül viszont a legrendesebb férfi. Amikor csettintettem, tudod, épp terhes voltam - sóhajtottam egyet - más univerzumban Grant-nek hívják a gyereket.
-Ó Rogers! - nevetett fel harsányan amikor tudatosult benne, hogy az egyik énje a legjobb barátjáról nevezte el a gyerekét. Egy idő múlva viszont rám nézett, teljes kiváncsiság áradt a szeméből, és az arca akár egy gyereké. A legaranyosabb teremtmény ez az ember, a gondolataimból a kérdése keltett ki - Szerelmes voltál belé?
-Még mindig az vagyok.
-Találkoztatok már azóta, hogy elfelejtett?
-Igen... töröltem meg a szemem, majd Bucky a fejemet két keze közé vette és úgy húzott a mellkasához.
-Nyugi kislány - suttogta, miközben magához szorított.

Elmeséltem neki mindent, nevettünk, sírtunk mindketten, de főként én. Furcsa mesélni annak, aki ugyanúgy néz ki, mint az ember akiről mesélek. Elaludtunk. Ott a kanapén, ketten. Mire felkeltünk már dél lehetett, körülöttünk sürögtek-forogtak az emberek, nem zavartatva magukat. Tatia adott nekem új ruhákat, amiket átvettem miután tusoltam és reggeliztem közösen Buckyval.

-Hálásan köszönöm, hogy vendégül láttatok. Bucky köszönöm hogy meghallgattál és hogy velem voltál - mosolyogtam rá, mire bicentett - Minden jót kívánok nektek. Neked különösen Tatia.
-Sok sikert az utadon Tatia - mondta ő is - Vigyázz a gonosszal.
-Milyen gonosszal? - kérdeztem vissza.
-A gonosz éneddel.
-Nem is meséltem róla neked.
-Én is egy Tatia vagyok, butus. Tudom, hogy neked is van rossz éned és hogy szabadon kószál az elmédben.
-De honnan tudod, ha nem meséltem?
-Ez nyilvánvaló Tatia - szállt bele Natasha is a beszélgetésbe - Te vagy a kiválasztott. Most pedig menj.
-Te elzártad? - néztem Tatiára aki egyetértően bólintott, majd gyors ölelésbe zárt. Továbbra is emésztettem az itt hallottakat, majd megfogtam a kilincset és egyszer utoljára még visszanéztem a csapatra - Viszlát - mondtam ki a búcsúszót majd átléptem a küszöbön.

-Háromból nulla. Még mindig.
-De már sokkal többet tudsz - szólalt meg a hang mögülem - Milyen volt egy kicsit üdülni?
-Nagyon vicces. Tudod mennyire szívbemarkoló volt azzal az emberrel lenni? Beszélni az emlékeimről, amelyek már mind csak emlékek.
-Ez is tesz a személyiségedhez. Fogadd el.
-Valami köze van a gonosz énemnek ahhoz, hogy engem választottál?
-Már kezded kapizsgálni.
-Mindegyik Tatia akinél eddig voltam már elzárta a gonosz énjét. Nem teljesen boldogak, úgyhogy nem ez a közös bennük, hanem az, hogy mindegyik elzárta a gonoszat?
-Okos vagy te, látod. Többek között az eszed miatt választottalak. Keress tovább, érzem hogy közel jársz, te érzed? - megfogta a karomat majd újra belemart ott, ahol a szállodában is tette. Az érintése marta a karomat. Felkaparta a sebet, ami újra véres volt és csípett, mart, fájt.
-Te az ördög vagy - kiabáltam fájdalmam közepette.
-Annál sokkal szebb - mondta nevetve majd ott hagyott egyes egyedül a fájdalmaimmal.