Az anyám meghalt, az egyetlen aki talán emlékezett rám. Ám én makacs voltam, így nem tudtam elköszönni tőle. Sírtam, mint egy kisgyerek, aki elesett és bibi keletkezett a lábán. De már régóta nem voltam kisgyerek. Azt hiszem, sosem voltam igazából gyerek. Nem voltam az a gyerek, aki kint játszik az udvaron reggeltől estig, piszkosan megy be este, az anyja megfürdeti forró, habos vízben. Amikor elestem magamat kellett ellátnom, mert nem volt ott az anyám, és senkim aki megpuszilt volna, és mondta volna hogy Tatia, kicsim állj fel,ez a seb nem a világ vége. Én voltam az, aki ezt mondta magának. Én voltam az, aki fürdette magát jéghideg vízben. Arról nem is beszélve, hogy magamtól tanultam meg biciklizni. Nem volt ott az apukám, hogy fogjon, ha eldőlnék, és ha elesnék, segítene felállni. Ha elestem felálltam és folytattam, mindegy mennyire sérültem meg. Nem mondtak nekem esti mesét, nem volt szülinapon, ahova meghívhattam volna az ovis barátnőimet, majd hercegnős jelmezekben őrjöngjünk a nappaliban. Mert egy nappalim sem volt. Egy barátnőm sem, és még oviba sem jártam. Most pedig meghalt a nő, aki mindezt megtette volna velem, mert meg akarta tenni, de nem tudta. Én pedig nem tudtam elbúcsúzni tőle. Meghalt, eltemették, én pedig egy lift kellős közepén sírok. Bánkódom. Bánkodom a múlton, a múlton, ami már megváltozhatatlan.
Én az anyámat elveszítettem, a gyerekem pedig életet sem kaphatott, esélyt sem, hogy mindazt amit én nem tehettem meg, ő igen. Meghalt, mielőtt tudomást vettem volna a létezéséről. Lett volna egy kisfiam. Egy gyerekem, aki sír, ha éhes, sír, ha teli a pelus, sír, ha jól van, sír, ha nincs jól. Sír, ha jön a foga, sír, ha nem kapja meg a játékot, amit kinézett magának, hisztizik, ha nem mehet el egy buliba, hisztizik, mert nem vesszük meg az álom autóját, az álom lakását, az álomvárosában. Dühöng, mert nem őt választotta a lány, akit szeret, dühöng, mert nem szóltak a haverjai, hogy bulizni mennek, dühöng mert nem fogadták el az állásra, amire jelentkezett. És én nem lehetek az, aki mindezek során ott áll mellette, fogja a kezét, az arcát, vagy a vállát, esetleg a hátát simogatnám, nyugtatva, hogy ettől még nem jön el a világ vége, még van holnap. De nem tehetem. Ahogy nekem sem mondta ezt senki. Melina sem. Ő volt életem során az egyetlen aki közel állt az anya pozícióhoz. De nem tette.
Továbbra is sírtam, a földre kuporodva, térdemre borulva, a hasamat szorítva, próbálva levegőhöz jutni, mert kifogytam, ellentétben a könnyekkel, amelyek kifogyhatatlanok. Továbbra is potyogtak szemeimből, körülöttem egy folyó telepedett le, sós könnyeim mindent beleptek. Akárcsak a bánat az életemet.
ESTÁS LEYENDO
Az Özvegy Szerelme 2
FanficTatiana Orlovát a csettintést követően mindenki elfelejti. A lány egy ideig tűri ezt a helyzetet,s benne él,de nem tudja kontrollálni a másik személyiségét,a gonoszat,aki kitörni készül. Tatia ismerkedni kezd Buckyval,aki mit sem tud a múltról,azonb...
