A Szerelem Valódi Tüze #2 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟘𝟙

/Becca szemszöge/

× A denevérek fogaiból a szervezetembe szivárgó toxinok idegméregként futottag végig az ereimen. Először mint morfium hatottak rám. Minden fájdalom elszállt a testemből, de a kellemes érzés után végül megbénultak az izmaim. Azt hittem, hogy meghaltam, ekkor skorpióméreghez hasonlóan egy hirtelen löket futott a mellkasomba ami megdobogtatta a szívem. Nem tudom mennyi idő telt el, de magamhoz tértem. Azonban talán, jobb lett volna, ha nem történik így. Egyedül találtam magam a rideg világban, amiből már a kiutat sem találtam. ×

* * *

- EDDIE, ISTENEM EDDIE VÉGRE - sírtam el magam örömömben ahogy hónapok után végre először meghallottam a férfi hangját a túloldalról a nevemet üvöltözni.
Miután végeztünk Vecna-val a teljes kollektív tudat megszűnt a helyen. Eltűnt Vecna, Vecna minden egyes szörnye, azok a borzalmas indák, a kapuk és velük együtt a kapcsolat is a világunkkal. Már nem tudtam belenyúlni a csillogó fényekbe, hogy jelezzek valakinek. Már nem hallottam az emberek hangját átszűrődni a falakból, sőt nem hallottam semmit. Teljes, üvöltő csend állt be idelent, és az áram is teljesen megszűnt. Folyton róttam az utakat, voltam minden barátom házánál, otthon, a börtönben, a suliban, mindenhol emberi hangok vagy kapuk után kutatva, de semmi. Eddie lakókocsijában töltöttem a legtöbb időt, az ágyában aludtam és minden éjjel beszéltem hozzá mielőtt lehunytam volna a szemeim. Tudtam, hogy nem hall engem, sőt arra is gondoltam, hogy tán már nincs is ott, de nem veszítettem el a reményt. Hű maradtam ahhoz, ahogy az apukám látott engem. Elég volt egyetlen egy szikra, hogy legyen erőm kitartani. A koponyakő ebben a dimenzióban is a kedvenc helyem volt, bár most nem a világ elől menekültem oda, hanem oda menekültem a világhoz. A koponyakőnél gyakran hallottam madárcsicsergést, szarvasbőgést és a szeretett erdőm többi édes zaját, sőt néha még elkószált gyerekek hangját is. Az volt az egyetlen hely, ahol közel éreztem magam az eredeti Hawkins-hoz. Itt maradt egyedül kapcsolatban a két világ. Nem tudom a miértjét, de azt tudtam, hogy ez a hely segíthet nekem vissza jutni. Mintha a sors direkt nekem hagyta volna itt ezt a kis szikrát.
A felfedezésem után igazából nem is tudom miben reménykédtem, de minden kibaszott alkonyattól, pirkadatik ültem a kő mellett, Eddie Munson minden egyes kibaszott zseblámpáját magam mellett tartva. Könyögtem a sorsnak, hogy a férfi egyszercsak idejöjjön, a zseblámpák valamelyikével, Én pedig meglássan a csillogást, amivel jelezni tudok neki. Nem voltam benne biztos, hogy ez valóban úgy történik-e majd ahogy szeretném, de hát ez volt az egyetlen esélyem. Nem adtam fel. Mint egy házban ragadt kismadár ami újra és újra az ablaknak száll, mert látja benne a kiutat, úgy mentem újra és újra arra a helyre hónapokon át, minden egyes nap. És most végre, ennyi kínkeserves nap után meghallottam, ahogy az Én Eddie-m az éjszakába üvölti a nevem. Mintha egyenesen a szívemnek címezte volna. A tervem is sikerült, az egyik zseblámpa körül megjelent a csillámló fény, és kitartó SOS jelzéssel kezdtem el felhívni magamra a figyelmet. A férfi észre vett és azonnal segíteni akart. Mérhetetlenül boldog voltam. A szememből réktelenül ömlöttek a boldogság könnyek. Örömömben ugrálni és sikítozni kezdtem, mikor Eddie rá jött arra, hogy Én vagyok az. Alig tudtam felfogni ami történik, azt hittem, hogy csak álmodom.
- BECK, HERCEGNŐM! TE JÓ ÉG... DE HÁT HOGY LEHETSÉGES EZ? AZONNAL HOZOK SEGÍTSÉGET, IDE HÍVOM TIZENEGYET ÉS AZ EGÉSZ CSAPATOT, KIHOZUNK ONNAN, ÉRTED? MEGMENTÜNK! CSAK TARTS KI, MARADJ ITT, OKÉ? - hallottam meg megkönnyebbülten zokogó kilátásait mire újra villantottam egyet a lámpával.
- REMÉLEM JÓL VAGY. SAJNÁLOM, HOGY OTT HAGYTALAK, ÉS SAJNÁLOM, HOGY EDDIG NEM JÖTTEM IDE! SZERETLEK, UGYE TUDOD? UGYE MÉG TE IS SZERETSZ ENGEM? BECCA JONES, MINDENNÉL JOBBAN SZERETLEK, ÉRTED? MINDEN NAP, MINDEN EGYES PERCÉBEN TE JÁRTÁL A FEJEMBEN, NEM LÉTEZETT MÁS CSAK BECCA JONES, ÉS A KÍN AMIT A HIÁNYA OKOZOTT! AZ EMLÉKEID KÖRÜL KERINGETT AZ EGÉSZ ÉLETEM! KÖSZÖNÖM HOGY KITARTOTTÁL! KÖSZÖNÖM, HOGY VISSZA KAPTALAK! SZERETLEK! SZERETLEK HERCEGNŐM! - zokogta továbbra is, már-már kapkodva a levegőért. A hasamban lévő pillangók pedig mintha kiakartak volna törni belőlem. Letörölhetetlen vigyorral feküdtem el a földön. Teljes eksztázisba ejtett ahogy a férfi egyre csak azt üvöltözte, hogy mennyire szeret. Én is üvöltöztem, minden szavára válaszoltam. "SZERETLEK EDDIE MUNSON" harsogott az egész kibaszott tótágas, de ezt nem hallotta senki. De nem érdekelt, üvöltöttem a földön fekve, a lábaimmal és a kezeimmel csapkodva a földet a boldogságtól, sírva, nevetve, milliónyi érzéssel a lelkemben. Nem tudtam, hogy hogyan reagálhatnék neki, de azt akartam, hogy tudja amit érzek. A földre helyeztem a zseblámpát, hogy az egyik kezemmel irányíthassam a fényt, a másik kezemet pedig a szívemre tettem, hogy érezzem ahogy ver. Az Eddie Munson-ért égő szívem dobogásának ütemére kezdtem el villogtatni a lámpát.
- Hercegnőm... Sajnálom, de nem értem - sóhajtotta szánakozva, de Én csak folytattam. Biztos meg fogja egyszer érteni. - Én.. Én ezt nem értem. Hercegnőm ez... Ez... Ez a szívverésed? - kérdezte elérzékenyült hangon, mire Én egy kis szünet után leadtam számára a megbeszélt "igen" jelet. - Annyira szeretlek - mondta ki szinte rajongással a hangjában.
- Hercegnőm, most elindulok. Megkeresem először is Dustin-t, oké? - villogtam egyet a lámpával a kérdésére választ adva. - Utána előkerítjük Tizenegyet és megkerjük, hogy nyisson ki itt egy kaput. Csak maradj itt. Sietek ahogy csak tudok. Ne menj sehová! Szeretlek! - hallottam a szavai közben ahogy feláll és elkezd rohanni. Én továbbra is a földön feküdve az arcomhoz szorítottam a kezem és sikítani kezdtem örömömben. Nagyon izgatottan vártam a pillanatot, mikor végre kijutok és végre Eddie Munson karjaiba omolhatok.

* * *

Viszonylag több idő telt el mint vártam. Több óra is eltelhetett azóta, hogy hallottam az elsuhanó lépteket. Nagyon ki akartam már szabadulni innen, és már éreztem a szabadság ízét így még kínzóbb volt a várakozás. Azonban végre meghallottam vagy két tucat lábához tartozó lépéshangot, és egy suttogva vitatkozó tömeget.
- Ne feledjétek, ha tényleg ott van, mindent hall, válogassátok meg a szavaitokat! - hallottam meg a nagy Steve Harrington szájából a többieknek cimkézett utasítást. Steve!
- Tudjuk. Eddie, akkor ez az a lámpa? - dobott egy jóleső érzelem löketet a lelkemnek a kis Dustin Henderson hangja. Ahh itt van a "fiam" is.
- Mmhmm - hallottam meg az igen furcsa választ, olyan volt, mintha befogta volna közben a száját. Furi.
- Oké, szóval... Becca, ha itt vagy, adj nekünk jelet! - mondta igen határozottan Steve, de Én ezen hangosan felnevettem. Most komolyan?
- Haver ne már, mintha szellemet idéznél - csattant fel egy fiú hangja. Ha jól sejtem ez Lucas lesz.
- Honnan tudod, hogy nem azt tesszük épp? - Most mondjam azt, hogy tipikus? Mosolyodtam el magam elé képzelve ahogy Max Mayfield a szemeit forgatja.
- Na jó, szóval Becca, itt vagy? - kérdezte meg már kissé ingerülten a kezébe véve az irányítást Henderson. Én pedig villantottam egyet a lámpán.
- Azért kérdezz még valamit - vágta rá Harrington.
- Hány éves korod óta ismered Eddie-t? - kérdezte.
- Most ez hogy jön ide? - szólalt meg ismét a szépfiú hangja.
- Csak figyelj, ha ezt tudja, akkor Ő tényleg Becca Jones - elmosolyodtam azon, hogy megint mennyire okosan kezeli a helyzetet, majd villogtam 5-öt a lámpával.
- Nehezebbet - hallottam egy erőteljesen csengő kislány hangját. Erica Sinclair, hát Te is itt csajszi?
- Oké, hány denevér van a karjára tetoválva? - érkezett a kérdés, Én pedig magabiztosan 6-szor egymás után értem hozzá a csillogó fényhez.
- Szuper! Tizi, kérlek - mondta a pösze kölyök, ezzel gondolom arra utasítva a lányt, hogy nyisson meg egy kaput.
- ÁLLJ! Te megvesztél? Nem látod, hogy hét denevér van a kezén? Baszki... - akadt ki teljesen Harrington.
- De, de a hetedik új, Becca nem láthatta, helyes volt a válasza - mondta Dustin hatalmas büszkeséggel a hangjában, mint mindig mikor igaza van. - Tizi! - szólította fel ismét.
- Oké, tartsátok magatokat a tervhez! - utasította most már a csapat tényleges vezére a többieket. Nancy Wheeler.. Már hiányoztál. Vajon akkor Robin is itt van? Nem is foglalkozva mondatának a jelentőségével szinte ugrálva vártam, hogy valahol végre megnyíljon egy átjáró, össze vissza kapkodtam a tekintetem és végül megláttam egy pirosodó kört a koponyakő oldalán ami egyrecsak nőtt és nőtt. Egy idő után elnyerte a már ismerős alakját, a szemembe pedig könnyek szöktek ismét a boldogságtól. A növekedése megállt, Én pedig lassan át nyomva rajta a kezemet kiszakítottam a rajta húzódó hártyát. Vettem egy mély levegőt és hatalmas izgatottsággal tettem meg a fejemben már többmilliárdszor lejátszott, várva várt jelenetet. Az ereimben fort a vér, remegtek a végtagjaim és a torkomban dobogott a szívem. Végre átdugtam a fejem a kapun és szembe találtam magam... Egy levágott csövű sörétessel.