A Szerelem Valódi Tüze #2 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟘𝟚

   - Mhmmmhmm - hallottam a kétségbeesett nyöszörgést, mintha valaki befogott szájjal próbálna üvöltözni, de semmi más hangot nem. Csak értetlenül álltam a dolgok előtt. Kapkodtam a tekintetem össze vissza, de mindenhonnan csak fényeket láttam, amik szándékosan a szemem irányába voltak tartva. Felemeltem a kezem az arcom elé, hogy elállja a vakító fények útját, de akkor valaki rám üvöltött.
- NE MOZDULJ!
- Nancy? - kérdeztem értetlenül mikor felismertem benne a lány hangját.
- Tedd magad elé kinyújtva a kezeidet és ne ellenkezz vagy lövök - utasított az említett lány hangja. Engedelmeskedtem, de nem értettem, hogy mi a fene történik.
- Mi folyik itt? Hé, ne már! - éreztem még ahogy egy vastag kötelet helyez valaki a csuklómra és elkezdi szorosan összekötni a kezeimet. - Mi ez az egész? Mit akartok tőlem? Srácok, Ti vagytok azok? Ez most valami szivatás? - tettem fel egymás után rengeteg kérdést ijedtségemben. Teljesen kétségbe estem, szívesebben rohantam volna vissza a hellyel lefelébe. Miután a kezemet már fájdalmasan szorosra kötözte valaki, a lábaimhoz is lehajolt.
- Dustin? - csuklott el a hangom ahogy felismertem a kis srácot mikor leereszkedett a szemembe sütő fényáradat alá, így látható lett az arca. - Komolyan skacok mit csináltok? Miért van erre szükség? VÁLASZOLJATOK MÁR - kiabáltam keservesen. A szememből ismét könnyek kezdtek folyni. - Dustin kérlek ne tedd ezt.
- Sajnálom Becca - mondta miközben meghúzta mégegyszer a lábamra tett csomót, felállt, majd határozott mozdulattal ellökött. A földre zuhantam. Nagyon fájt, a számat egy sikítás aztán pedig egy nyögés hagyta el. Még hangosabb lett az eddig is szünni nem akaró nyöszörgés. Én már nem szóltam semmit. A fények követték az esésem, de most még valaki kilépett a vakító foltok mögül. Steve Harrington arcával találtam szembe magam ahogy felém közeledik.
- Steve - sóhajtottam a nevét - Miért csináljátok ezt?
- Shh - csitítgatott, majd az arcomhoz emelt egy ragasztószallagot. Én forgattam a fejem össze vissza, hogy ne tudja betapasztani a számát.
- HAGYJATOK BÉKÉN - próbáltam minél hangosabb lenni.
- Ne ellenkezz! - ordított rám ismét Nancy türelmetlenül. Egy gyilkos pillantást emeltem felé, ezután pedig úgy döntöttem feladom. Becsuktam a számat és Steve felé fordítottam a fejem. Hagytam, hogy betapassza a számat.
- Jonathan! - szólalt meg Harrington. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Rettegtem. Ekkor megjelent mellettem feltételezem az említett fiú és Steve-vel két oldalról megfogták a karomat. Felemeltek a földről aztán pedig egy fához vonszoltak. A lámpák végig követték a szememet. Már nem láttam konkrétan semmit. Éreztem ahogy a hasam előtt is átvezet valaki egy kötelet, majd egy hasító érzést annak vonalában. Mintha teljes erőből rántotta volna meg valaki. Éreztem ahogy még párszor áttekeri körülöttem és ha mindenigaz akkor a fa körül. Egy újabb rántást éreztem.
- Kész! - jelentette ki egy nem ismerős hang, gondolom Ő lehetett Jonathan.
   A lámpák fénye végre elvándorolt a szemeimről. A pupilláim szinte már teljesen összeszűkültek, így semmit sem láttam. Vagy egy percbe telt mire eleget pislogtam ahhoz, hogy vissza nyerjem valamennyire a látásomat. Össze vissza kapkodtam a szemem az arcok között. Legelőször Nancy-t láttam meg a továbbra is felém tartott puskájával. Mellette a Byers fiú és Steve állt, ijesztő tekinteteiket szorosan az arcomra vetítve. Picit oldalra hajolva észre vettem a kisebbik Byers-t is Mike Wheeler társaságában. Ők nem engem néztek, mintha rám sem tudtak volna nézni. Átnézve Steve és Nancy között megláttam Max-et a földön ülve pityeregni Lucas és Tizenegy karjaiban. Mellettük pedig ott volt Erica is, aki teljesen elítélően méregette a többieket könnyektől csillogó szemekkel. De amit kerestem egyszerűen nem láttam sehol. A szüntelen keservesen szűkölő hang forrását.
- Menni fog Nance? - kérdezte Harrington.
- Persze - érkezett a határozott válasz.
- Oké - felelte Steve majd megpaskolta Jonathan vállát és mindketten odébb álltak. Ekkor kitisztult előttem a látkép, és az egyikük zseblámpájának fényében megláttam... Megláttam azt, amit a legkevésbé sem akartam látni. Eddie-t, ahogy hasonlóan megkötözve mint Én, minden erejét bevetve próbál szabadulni a kötelek szorításából, patakokban folyó könnyek és keserves kiabálsi kísérletek társaságában. Én is üvöltözni próbáltam, és tudtam, hogy nem tudom elszakítani a köteleket, de attól még vergődtem, hátha lazulnak a kötelek. Semmi mást nem akartam csak Oda rohanni a szenvedő férfihoz. Szívszorító látvány volt már ez is, de amit a következő pillanatban vettem észre majdhogynem jobban fájt. Robin Eddie mellett állt, egy puskát szegezve rá. A lány levegőt kapkodva sírt és úgy remegett a teljes teste mint a kocsonya. Dustin pedig... Éppen ebben a pillanatban borult térdre Eddie mellé és ölelte át zokogva. Azt sem tudtam, hogy mit gondoljak. Egy dolog biztos volt, ezek nem normálisak. Nem mondtak konkrétan semmit, csak ezzel a sok értelmetlen reakcióval fogadtak. Pánikba estem, abba hagytam az értelmetlen szabadulási próbálkozást és csak remegtem ott sírva. Ennél azért kellemesebb fogadtatásra számítottam. Az eddig is rám szegezett fegyver most még közelebb jött az arcomhoz. Félelmemben megmozdulni sem tudtam, nem tudtam mit akarnak tenni velem. Próbáltam szemkontaktust teremteni Nancy-vel, de Ő egyáltalán nem állta a tekintetem. Hosszú percek teltek el mire egy nagysóhajtás után, remegő hanggal belekezdett.
- Leveszem a szalagot, és kezdődhet is a mesedélután. Ha szabadulni próbálsz, kiabálsz, esetleg gyanakvásra adsz okot a válaszaiddal... Meghúzom a ravaszt. Ha mással próbálkozol, mondjuk áthívsz a kis kollektív tudatoddal valamit a odaátról... Robin is meghúzza a ravaszt - ekkor az említett lány száját egy hangos zokogás hagyta el. Én is zokogtam. Nancy mindeközben végig teljesen higgadtan beszélt hozzám. Szóval azt hiszik, hogy Én is összekötődtem a hellyel. Hát persze, honnan is tudnák, hogy ott minden eltűnt? Remegve bár, de egy mély kilégzés után valamilyen szinten megnyugodtam. Tudtam, hogy nincs okuk amiért ne bízhatnának bennem, és megértettem, hogy miért teszik ezt. Mondjuk még ígyis elég drasztikusnak találom, de most sem vagyok képes haragudni rájuk. Csinálják csak, ha ezek után majd megbíznak bennem és újra minden normális lehet, akkor legyen, végig csinálom a kis tortúrájukat. Engedelmesen fejethajtottam az akaratuk előtt. A Wheeler lány az arcomhoz hajolt és levette a ragasztószallagot. Nyúzta a bőrömet, de nem mertem hangot kiadni, csak össze szorítottam az arcizmaimat.
- Jólvan - suttogta egy sóhaj közepette, mert megnyugtatta, hogy csendben maradtam. - Akkor először is szeretnénk ha elmondanád, hogy hogyan maradtál életben. A többen is láttuk a holttested, vagyis Becca holttestét, szóval ésszerű magyarázatot várunk.
- Én... Én nem tudom, csak annyit éreztem, hogy egy hatalmasat dobban a szívem és rá jöttem, hogy életben vagyok. Addigra már nem voltatok ott és...
- Elég. Volt ott valaki vagy valami a közeledben ami feléleszthetett? Fekete ködszerű valami esetleg? - kérdezte meg türelmetlenül a lány.
- Nem, semmi. Miután megöltétek Vecna-t az egész hely kiürült - feleltem, remélve, hogy hisznek nekem.
- Ezt meg hogy érted? - kíváncsiskodott.
- Úgy, hogy a hellyel lefelében már nincsen semmi. Se szörnyek, se indák, se kollektív tudat, se kapcsolat a a világunkkal... Semmi. - fakadtam ki, ismét sírtam. Éreztem magamon mindenki tekintetét, biztos voltam benne, hogy az összes szem rám szegeződik, de Én továbbra is csak Nancy arcát fürkésztem. Láttam rajta, hogy nem hisz nekem.
- Akkor mégis hogy tudtál jelezni? - szegezte nekem a kérdést.
- Nem tudom, itt maradt meg egyedül a kapcsolat a világunkkal. Odaát pusztító csend van, de ezen az egy ponton hallottam az erdő zaját, és azt ha volt itt ember. Eddie minden egyes zseblámpája amit az otthonában találtam ott van a földön, vártam, hogy valamelyikkel a kezében ide jöjjön, jelezhessek neki és kijuthassak onnan.
- Miért nem jeleztél valamelyikünk házában? - szólt közbe Steve, láthatóan nem értette amit mondani akartam.
- Mert nem tudtam. Mintha nem lett volna már áram, eltűntek azok a csillámló fények a lámpák körül, a kapcsolókkal is hiába tettem akármit és - magyarázkodtam, de Nancy közbe vágott.
- Akkor honnan tudtad, hogy itt működni fog?
- A zseblámpa elemmel működik, és mint mondtam, itt megmaradt a kapcsolat a világunkkal. - feleltem unottan.
- Tegyük fel, hogy elhiszem. De ha nincs itt semmi, hogy maradtál hónapokig életben? - vetette fel a kérdést a vallatóm.
- Ez egy város, ahol kb három éve megállt az idő, nem a vadon vagy ilyesmi. A házak tele vannak kajával. Betörtem néhány ablakot és megettem amit találtam - magyaráztam el.
- Az ételeknek ott is olyan íze van mint itt? - kérdezte meg kíváncsian Lucas, mire Max oldalba vágta és mindenki más is mérgesen fordította felé a fejét. - Áu, mindegy. - tette hozzá.
- Hasonló egyébként, csak minden hideg - mosolyodtam el a jeleneten.
- Nem lettek természetfeletti képességeid? - tért vissza a lány a témához.
- Mármint az én térmészetem feletti? Mert például vezetni megtanultam - próbáltam elviccelni a helyzetet magamhoz híven.
- Vezetni? - hökkent meg.
- Igen, elég sok időm volt - néztem rá komolyan.
- Ha tudsz vezetni, akkor bizonyára körül néztél Hawkins-on kívül is... Ott mi van? - vezette el ebbe az irányba a témát.
- Semmi, Hawkins határaiban megszűnik az egész, egy végtelen ködfelhő az egész.
- Értem. Vissza térve... Tapasztaltál változásokat magadon?
- Például? - kérdeztem vissza, nem értettem mire gondol.
- Nem bírod a meleget, nem mindig tartod kordában az elméd, furcsa dolgokat látsz - sorolgatta.
- Hát, ami azt illeti... - kezdtem bele.