A Szerelem Valódi Tüze #2 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟙𝟘

/Eddie szemszöge/

    - Hahó, hall engem valaki? Vétel - hallottam meg Beck hangját recsegni valahonnan. A visszapillantóból láttam ahogy Dustin kivesz egy walkie-talkie-t a táskájából és a szájához emeli.
- Helló, itt Dustin, baj van? Vétel - válaszolt aggódva.
- Igen - szipogott Beck, a vér is megfagyott bennem a válaszától. Nemrég le kellett volna fordulnunk ha a házához akarunk eljutni, szóval mostanra biztosan megtudta. - Adnád légyszi Eddie-t?
- Persze - válaszolta, majd ide is nyomta az egyik kezembe, a másikkal pedig remegve tartottam tovább a kormányt.
- Mi a baj hercegnőm? - kérdeztem, mintha nem tudnám.
- Te... Edward Munson Te vagy a baj. Hogy mertél hazudni nekem? Anyám elvonón van és Te nem voltál képes szólni róla? Tudod, hogy ez mennyire rosszul esett? Hogyan bízhatnék benned ezek után? - mondta sokkal drasztikusabban mint vártam, a szavaitól görcsbe rándult a gyomrom. Egyszerűen szörnyen éreztem magam. Még bőven rá tett egy lapáttal az is, hogy hallottam ahogy zokog. Te jó ég, Én nem akartam, hogy ilyen szörnyű legyen a napja. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, legszívesebben csak belefejeltem volna a kormányba.
- Kedvesem, Én, É-én s-sa-sajnálom - kezdtem el dadogni. Újra azt éreztem amit annál a bizonyos veszekedésnél, hogy igaza van, nincs kifogásom és rettegek attól, hogy elbasztam mindent.
- A sajnálatoddal nem oldódik meg a probléma - a szavai késként martak a szívembe, nem tudtam elviselni, hogy haragszik rám. Megállok és beszélek vele a szemébe nézve, akkor hátha meg tudom oldani.
   - Olyan szemét vagy Becca - csapta meg a fülem Harrington nevetése.
- Ne már Steve, még nyomva volt a gomb - nevette el magát Jones is így abba hagytam a lassítást. - Na mindegy. Eds, nyugalom édesem csak szivattalak, Én nagyon örülök neki, hogy anyám végre kezdett valami az alkohol problémájával. Elmondhattad volna, de semmi baj.
- Ez nagyon rossz poén volt - mondtam teljesen komolyan.
- Tudoom, bocsi, de megérdemelted. Hibába örülök, akkor is hazudtál - pimaszkodott.
- Többet ne csinálj ilyet - sóhajtottam.
- Több ne hazduj - vágta rá amint a készülék engedte.
- Igazad van - forgattam meg a szememeimet, hiába nem látta. Én viszont megláttam valamit. - Mindjárt oda érünk, már látom az épületet.
- Rendben - válaszolta izgatottan. Én erre már nem mondtam semmit. Pár perc múlva már le is parkoltam a klinika elé és járdán álldogálva vártuk meg amíg Harrington is ide ér a többiekkel.
   - Be fognak engedni minket ha ennyien oda megyünk? - vetette fel a kérdést Max.
- Legutóbb mikor elvállaltuk, hogy kipakoljuk Becca szobáját és utána mindenki fel jött aki segített, akkor is ennyien voltunk. Sőt Tizenegy és Joshua is velünk volt, szóval még egyel kevesebben is vagyunk - válaszolta meg Dustin, majd Steve végszóra leparkolta a kocsit. Beck nagyon aranyos mosollyal az arcán szállt ki, és egyből oda rohant hozzám, hogy megöleljen. Kivételesen most hiába volt boldog, nem a nyakam, hanem a derekam köré fonta a karjait, mint amikor szomorú. Olyankor sokkal védtelenebbnek érzi magát, és így védelmezőbb ölelésbe tudom fogni ami megnyugtatja, ez így tök érthető. De most... Mintha csak átadta volna a dominanciát.
- Steve elmondta, hogy Te vetted rá anyát az elvonóra... És azt is, hogy milyen állapotba sodortak téged a történtek, na meg, hogy milyen erősen kűzdöttél értem miután rájöttél, hogy élek. Volt előttem egy kép erről az egészről az alapján ahogy meséltél, de az alapján amiket Steve elmondott, túlon túl sokat szenvedtél miattam. Magamat hittem áldozatnak, de végig Te voltál az. Én nyugodtan eléldegéltem odaát és csak a magány volt az egyetlen ellenségem, mert tudtam, hogy valahol ide fent vagy, és élsz, de Te pokoli kínokat kellett, hogy elviselj miattam. Soha többé nem akarlak bántani. Nagyon sajnálom az előbbit, tényleg nem volt szép, és köszönök mindent - suttogta, miközben a mellkasomra hajtotta a fejét és hátul a pólómat gyűrögette. Most tényleg úgy viselkedett mint egy törékeny kislány. Semmi szenvedély nem volt az érintéseiben vagy ilyesmi, csak szégyenlősen dörzsölte a fejét a testemhez, hogy ezzel símogasson. Érezhető volt, hogy szinte eltűnt az a kacérság ami eddig minden pillanatban ott volt benne. Nem egyenlő félként kezelt, hanem felnézett rám, és tényleg mintha megbánta volna a viselkedését. Harrington képes volt betörni ezt a dilis tömegpuszítófegyvert mindösszese pár szóval? - Eddig a történések hevében fel sem fogtam ami történt, és oké, hogy megköszöntem párszor, de nem mutattam elég hálát. A világ összes hálája sem lenne elég - folytatta tovább. Nem volt szomorú, nem remegett a hangja, semmi. Teljesen magabiztosan hódolt be. Én azt sem tudtam, hogy mit kellene mondanom, ezért csak nyomtam egy puszit a buksijára, Ő pedig felnézett rám csillogó szemekkel és a szájára is adtam egyet, majd vissza hajtotta a fejét.
- Mennünk kéne, hahó - szólt ránk Dustin.
- Nyugi már haver, végre elértem valamit - vágta rá Steve mielőtt megszólalhattam volna.
- Mit csináltál? - kérdezte meglepődve Nancy.
- Csak közöltem Becca-val, hogy Munson több tiszteletet érdemel - biccentett felém egy büszke arckifejezéssel.
- "Köszönöm" - tátogtam felé anélkül, hogy hangot adtam volna ki.
- Menjünk - szólalt meg egy utolsó szorítás után Becca. A többiek mind egyszerre válaszoltak valamit helyeslően. Elindultunk, és Én mentem előre. A recepción már ismertek, voltam itt jó párszor Elle-nél.
- Szép napot Diane! - köszöntem oda a hölgynek.
- Oh Eddie, Szia! Sziasztok! - nézett végig rajtunk mosolyogva. Beck többnyire mindenhol elbújt köztünk amíg elmondjuk, hogy elő került, hogy ne kapjanak szívrohamot, mert "szellemet látnak". Ez most sem volt másképp. - Mind Elle Jones-hoz jöttetek? - kérdezte megszokottan.
- Igen, hoztunk neki egy kis meglepetést - mosolyogtam rá boldogan.
- És szabad tudnom, hogy micsodát? - tette fel kíváncsian a kérdést.
- Mint tudja, a lányát elsodorta egy folyó, és mind azt hittük, hogy meghalt. Nem így történt. Túlélte. Csak amnéziás lett, de mivel kezdtek vissza térni az emlékei így hosszú idő után végre haza tért - mondtam, majd végszóra Jones is odalépett.
- Jó napot! Rebecca Ketrin Jones vagyok - lépett oda a recepcióshoz kezet nyújra, majd kérdőn hátra nézett rám, én pedig vettem a lapot.
- Nem drágám, Kethleen - mosolyogtam oda bíztatóan.
- Oh akkor Kethleen - rázta meg a hölgy kezét.
- Diane Collins - mutatkozott be Ő is. - Anyukád biztosan nagyon fog neked örülni. Menjetek csak gyerekek. Tudjátok, hogy hol a társalgó, felszólok, hogy küldjék ki Elle-t.
- Köszönjük - feleltem, majd a csapat többi tagja is mondott egy-két szót így nagy lármával indultunk el. Felmentünk a jól megszokott helyre, egyesével tudtunk bemenni az ajtón, mert mindenkit átnéztek, hogy nem-e akar becsempészni valamit. Én megint elől mentem, Beck pedig a sor végén, hogy mire oda ér, már felvezethessem az anyjának a dolgot.
   - Eddie, hogyhogy jöttetek? - jött oda boldogan Elle és megölelgetett. Eltávolítottam picit magamtól a vállait fogva, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Azt hiszem... Huh nem is tudom, hogyan mondjam ezt el, de... Elle, Becca életben van - nyögtem ki, miközben könny szökött az Én és az Ő szemébe is.
- Mi? De hát ez hogy lehetséges? - döbbent le, és hallottam ahogy elkezdi iszonyatosan gyorsan venni a levegőt.
- Kisodródott valahol a partra és egy kedves család segített neki. Sajnos amnéziás lett, de ahogy kezdtek vissza térni az emlékei eszébe jutott Hawkins és haza juttatták Őt.
- Hol van most? - nézett rám reménytől ragyogó szemekkel. Én hátra fordultam, és láttam, hogy Őt pont akkor vizsgálják át. Kitértem a nő elől, és mellé állva az ajtó felé mutattam a kezemmel. - Te jó ég, az ott tényleg a kislányom. Gyerekek, olyan hálás vagyok, hogy elhoztátok, köszönöm. És köszönöm istenem, hogy vissza kaptam - látszott rajta, hogy most legszívesebben oda rohanna, de vissza kellett fognia magát. Remegett és könnyek szöktek a szemébe. A szája elé kapta a kezét ahogy nézte Beck-et közeledni. Becca-n is látszott, hogy alig tudja vissza fogni magát, de lassan sétált oda hozzánk, és tartotta magát az amnéziás szerephez.
- Edward, Ő az anyukám? - kérdezte félénken, könnyekkel a szemébe.
- Igen kincsem, Én vagyok - sírta el magát Elle. - Megölelhetlek? - kérdezte félve.
- Persze - remegte Beck majd kitárta a karjait.
- Sajnálom, hogy az anyukád egy alkoholista és ide kellett jönnöd, hogy találkozhass vele, de kérlek ne haragudj rám, mindent meg fogok tenni azért, hogy mostmár jó anya legyek, mindent ki fogok hozni a második esélyemből, ígérem - mondta remegő hangon a megtört anyuka.
- Nincsen semmi baj anya, büszke vagyok rád - sírta el magát Becca kiesve a szerepből. - Mármint az alapján amit meséltek a többiek - javította ki az előbbit. Ezek után Én csak leültem és büszkén figyeltem a többiekkel együtt ahogy beszélgetnek. Szerintem amíg együtt éltek egyszer sem beszélgettek ennyit. Elle Becca kiskoráról mesélt a lánynak, Ő pedig csak sírva hallgatta, mert nem is gondolta, hogy az anyja emlékszik ilyenekre. Mesélt neki Jenny-ről is ami még nehezebbé tette a helyzetet. Nagyon néhez lehetett Beck-nek szerepben maradnia, de sikerült neki. Rengeteg megható pillanatot nézhettünk végig és mindannyian elérzékenyültünk. Azonban lassan itt volt az idő a távozásra.