A Szerelem Valódi Tüze #2 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟚𝟛

/Eddie szemszöge/

   Még a könnyeim is kicsordultak ettől a rengeteg szép emléktől amit Beck-re zúdítottam. Ezek a kedvenc emlékeim róla, és jól esett felidézni őket. Éreztem ahogy Jones végre megnyugszik és a szerelemből fakadó energiája kerekedik felül az érzelmein. Bátorságot és elszántságot éreztem, tudtam, hogy ha együttesen koncentrálni kezdünk, akkor megmenthetjük Alexandert. Nancy és Steve is erősen elkezdett arra összpontosítani, hogy a lányból kitörhessen a felgyülemlett erő. Arra számítottam, hogy mikor Beck kinyitja majd a szemét, szinte újjá éledve szikrát kap és mind büszkék leszünk. Azonban csak azt éreztem ahogy egy éles fájdalom nyilal a mellkasomba, és teljesen megtörik a lelkem. Óriási sipolást kezdtünk el hallani mindannyian. A hallojáratunkhoz kaptunk, és azt szorítva próbáltuk meg megszüntetni a fülsüketítő zajt. Ennek ellenére rá kellett jönnünk, hogy ez a ricsaj nem kívülről fakad, hanem a koponyánkban van. Kénytelenek voltunk a földre ülni a hatalmas szenvedéstől, mert a lábaink már nem voltak képesek megtartani minket. A furgonom mellett álltunk, szóval annak az oldalának döltünk neki mindhárman. Egy idő után pedig mintha elhallkult volna a sípolás és alig észrevehetően át ment töretlen csendbe, ami szintén olyan volt mintha sípolt volna körülöttünk a világ. Felnéztem, és láttam hogy a többiek szinte teljesen lesokkolva merednek ránk. Steve és Nancy felé fordultam, és mikor az arcukra néztem Én is ledöbbentem. Vér folyt az orrukból. Szinte azonnal az orrom aljához emeltem a kezemet, hogy ellenőrizzem, és jól sejtettem... az Én orrom is vérzett.

/Becca szemszöge/

   - AZT ÍGÉRTE, HOGY NEM KEVERI BELE A CSALÁDOMAT - üvöltöttem torkom szakadtából, durván hisztérikusan Dr. Brenner-nek.
- Tudom, és sajnálom, ígérem többé nem fordult elő, de tedd azt le - végzett nyugalomra intő mozdulatokat a kezével.
- TÖBBÉ? NEM - sikítottam. - Most azonnal elmegyek - vettem visszább a hangomból.
- Mégis miből gondolod, hogy hagyom, hogy elmenj? - nézett rám elborult tekintettel.
- Bármikor végezhetek magával, most nincs abban a helyzetben, hogy vissza tartson Dr. Brenner - fújtattattam.
- Rebecca már megbeszéltük, papának szólíts - próbált nyugodt hangsúlyt tartani.
- Maga nem normális - képedtem el azon, hogy még ebben a helyzetben is képes erre fókuszálni.
- De Te sem vagy az, ha azt hiszed, hogy el tudsz menni. Megölhetsz... Néhány percre, mert képzett tudósok sora várja, hogy újra élesszen. Nem tudsz olyat tenni velem amit ne oldanának meg. És ki jutni sem tudsz, hiszen minden tele van őrökkel. Néhányat megölhetsz, de elég egyetlen egy aki el tud kapni, és a kis tervednek máris lőttek. Vagy tegyük fel, hogy mégsem. Tegyük fel, hogy mindenkinél erősebb vagy... Akkor sem leszel képes kijutni. A liftet még megtalálhatod, de 23 egyforma gomb fog ott fogadni, amiből ha rosszat választasz, a hely önmegsemmisítést hajt végre. Ha pedig el is találod, és le jutsz innen, akkor sem tudsz sehová sem menni, mert mielőtt még kiszállhatnál a liftből lelőnek. Vagy megölsz mindenkit, aztán egy számodra vadidegen, kietlen helyen bolyonghatsz, ahol sosem talál meg senki, és nem hagytál senkit aki segíthetne. És ez nem ennyire primitív, mint ahogy most elmondtam. Ha odáig el is jusz, hogy megölj... addig már képtelen leszel, hogy kilépj azon az ajtón, mert pillanatokon belül végeznek veled a kollégáim, és kettőn közül egyedül Te maradsz halott - hangzottak el a férfi manipuláló szavai, melyek mardosták a lelkem.
   Egy utolsó könnycsepp még végig gördült az arcomon. - Utoljára mondom Rebecca, tedd azt le. Folytassuk a kísérleteket és senkinek sem esik baja. Ha végeztünk bármiféle komplikáció nélkül elmehetsz.
- Legutóbb sem állta a szavát - mondtam dühösen.
- De nézd meg mit hoztam ezzel ki belőled - mondta lelkesítően, nekem pedig egy óriási sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd meg remegett a kezem. Hagytam, hogy elhagyja a testemet a megfeszültség, amit a grandiózus koncentráció okozott. Aztán hallottam ahogy a dárda, amit a legutolsó pillanatban kaptam el apám feje fölött majd Dr. Brenner-re irányítottam, hangosan koppan a földön. Fogalmam sem volt, hogy hogyan csináltam. Amint megláttam zuhanni a dárdát édesapám felé... úgy éreztem, hogy megtörök, de a közvetlenül azelőtt Eddie-től kapott kis montázs az életünkből, segített erőt gyűjteni. Üvöltöttem egy hatalmasat, elképzeltem, ahogy hirtelen elő tör belőlem az erő és elkapom a fegyvert, és a mellettem álló eszelős férfira irányítom, és csodával határos módon sikerült. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy Dr. Brenner orra előtt tartom a dárdát. És csak most, mikor már leengedtem, akkor tudatosult bennem, hogy mi is történt. Remegő kézzel az orrom aljához nyúltam, mert éreztem, hogy vérzik. Letöröltem, majd határozottan az önelégülten vigyorgó férfira néztem.
- Ha még egyszer hozzá ér bármelyik családtagomhoz, vagy barátomhoz... Bebizonyítom, hogy nem mindent tudnak helyre hozni az orvosai. És ha már ekkora hatalma van, hogy ide tudta hozatni az apámat, oldja meg, hogy szabad lábra helyezzék - mondtam komoly, dühös hangon. - Kárpótlásként - biccentettem mosolyogva - és, hogy legyen okom újra megbízni magában - vettem ismét komolyra.
- Legyen - nyújtotta felém a kezét. Egy határozott mozdulattal megfogtam, de mielőtt megráztam volna, hozzá tettem még valamit.
- Nem fogom papának hívni - húztam fel a szemöldököm.
- Akkor legalább maradjunk a Martin-nál, mégis csak személyesebb - forgatta meg a szemét.
- Rendben, de ajánlom, hogy ezek után EGYÜTT dolgozzunk. Nincs több sokkoló, nincs több sötét szoba és hasonlók. Nem egy vagyok a maga által nevelgetett szupergyerekekből. Emberi bánásmódot várok, mert nem ebbe egyeztem bele - mondtam továbbra is határozottan tartva a kezét, Ő pedig egy nagyobb lendülettel megrázta azt, ezzel bele egyezve a feltételeimbe.

/Eddie szemszöge/

*
   Nemrég újra elkezdtem hallani a körülöttem lévő zajokat. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett az előbb. Bele telt egy kis időbe mire a kollektív tudatunk teljesen helyre állt, de az hamar világossá vált számunkra, hogy Becca Jones képességet szerzett. Megnyugtató volt a tudat, hogy Alexander él, és az is, hogy elvileg ki fog jutni a börtönből a labor embereinek hála, de Becca érzései megrémítettek. A lány úgy érezte, hogy soha nem fog kijutni onnan. Dolgozni akart képességeivel, fejlődni ameddig csak lehet, mert tudta, hogy nem szabadulhat máshogy. Tudta, hogy mi nem tudjuk majd megmenteni, és azt is tudta, hogy Dr. Brenner sem fogja elengedni, mert nem fog eleget tenni a kérésének. Sok minden volt számára kétes, de az, hogy helyre állítja-e a hellyel lefelét vagy sem, egyszerűen nem volt kérdés, hogy nem. Az volt a terve, hogy ameddig lehet fejlődik, és majd megpróbál egymaga kijutni onnan, akkor is, ha tudja, hogy ez lehetetlen. Most csak pihenni akart, így hiába volt még csak délelőtt, elment aludni, és Brenner hagyta is neki.
   Mi pedig beültünk a járgányainkba, hogy vissza mehessünk a Byers házhoz, hiszen reménytelennek találtuk a nyomkeresést a labornál. Steve ment elől, mögötte pedig Jonathan, aztán Én. Hopper és Joyce teljesen másik irányba mentek.
- Hé srácok - zörennt meg az első kocsiban ülő Dustin hangja a mellettem ülő Max walkie-talkie-ában.
- Mi az Dustin? - kérdezett vissza Max.
- Megállhatnánk? Át szeretnék ülni Jonathan-ékhez - hadarta el azzal a tipikus hangjával, mikor átkapcsol csodabogárba.
- Most ez komoly? - csattant fel Mike a középső kocsiból.
- Igen, van egy hipotézisem, de lehetőleg olyanokkal akarom megbeszélni akik nincsenek benne a kollektív tudatban, naa légyszi - fejezte be Henderson a türelmetlenül elkezdett mondatát mézesmázos hangon.
- Rendben, de gyorsan - szólt Jonathan aki szintén kissé türelmetlen volt.
- MEGÁLLUNK! - kiabált a walkie-ba Harrington, majd fékezni kezdett. Mind megálltunk, majd Dustin ott hagyva a kocsit ahol Steve, Nancy, Erica és Lucas ült, elindult afelé amiben Jonathan, Tizenegy, Mike és Will volt. Az út felőli oldalon szállt ki és körülnézés nélkül megindult. Valamiért nagyon rossz érzésem támadt, ezért kiszálltam Én is a kocsiból. Egyből megláttam ahogy közvetlenül Henderson mögött egy az enyémnél is nagyobb furgon hatalmas sebességgel közelít, és a benne ülő ember, az ablakon kihajolva, mindkét kezével kapálózva próbál jelezni valamit, de nem kivehető, hogy mit. Gondolom irányíthatatlanná vált az autója. Az első kocsiban ülők hiába látták, nem tudták, hogy Henderson az úton van, Byers-ék pedig mire észre vennék, már nem tudnának segíteni rajta. Kiabáltam is, de amilyen gyorsan csak tudtam rohanni is elkezdtem, és pont azelőtt pár pillanattal értem oda, hogy Dustint el tarolhatta volna a furgon. Az útról nem tudtam lelökni, mert Jonathan kocsija pont útban volt, ezért átöleltem, hogy a testemmel védhessem meg. Reflex szerűen a veszély, pontosabban a furgon irányába emeltem védekezően a kezem, és csukott szemmel vártam a becsapódást... de nem történt meg. Mintha egy nagy energia löket futott volna át rajtam, és a kocsi, közvetlenül előttem megállt. Mindenki azonnal kipattant a járművekből és ide rohant. Kivéve Nancy és Steve. Ők nagyon lassan szálltak ki, és a fülüket fogva sétáltak ide, lehajtott fejjel. Mikor felemelték a fejüket láttam, ahogy az orrukból ismét folyik a vér és érezni kezdtem, hogy az enyémből is. Zavartan néztem végig a többieken akik a vérző orromat bámulták, és a furgont, amit valószínűleg Én állítottam meg. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mi is történik.
- Na igen, ez volt a hipotézisem - jegyezte meg Dustin.