A Szerelem Valódi Tüze #2 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟛𝟟

Eds jóval előrébb ment, mint Én, de elengedte maga mellett a többieket és megvárt. Oda lépett mellém, majd az egyik kezével átkarolta a derekamat és úgy sétáltunk a szobánkig. Miután beértünk leültünk egymás mellé, de nem beszéltünk szinte egyáltalán, csak élveztük picit a csendet. Azonban Eddie néhány perc elteltével megtörte azt.
- Kezdek álmos lenni - mondta, majd ásított egyet. - És Te is, szóval szerintem zuhanyozzunk le aztán menjünk aludjunk - tette hozzá, mert érezte, hogy Én is elálmosodtam.
- Rendben - feleltem miközben felálltam mellőle, Ő pedig hirtelen elkapta a karomat, amitől kissé megijedtem.
- Nem vagyok hajlandó mégegyszer elveszíteni téged, ugye tudod? - mondta vérfagyasztóan komolyan.
- Tudom, és nem is fogsz - próbáltam kedvesen rá mosolyogni, de már szinte fájt a szorítása. Nagyon féltett a holnapi naptól. Zavarta, hogy megint nem lesz közvetlenül mellettem a harcban, és újra elkezdte nyomasztani a ma kiderült dolog. Hihetetlenül ideges volt, és szinte már rám hozta a frászt.
- Nem, Rebecca Kethleen Jones komolyan mondom - emelte fel a hangját, miközben kimondta a teljes nevemet, pont mint Én korábban. - Nagyon veszélyes dologra készülsz, már megint, és legutóbb is borult volna az egész terved ha nem megyek oda. Mindent látok ami a fejedben van, és tudod mi nincs a fejedben? Egy össze szedett terv. Oké, az apád nagyon jól kitalált mindent, de neked csak annyit mondott, hogy nyírd ki azt a pasast. De mégis hogyan tervezed? Tizi elvileg megölte egyszer az erejével, utána meg lelőtték, de az a csótány mindkétszer vissza jött, és tudom, hogy Te is tartasz tőle, szóval ne csinálj úgy mintha minden rendben lenne, mert kurvára nincsen semmi sem rendben! - mondta szinte már kiabálva, és éreztem, ahogy szét veti az ideg. Még szorosabban rá szorított a csuklómra, Én pedig próbáltam elhúzni a kezemet, mert nagyon fájt... de nem tudtam.
- "Eddie, a világért sem akarok zavarni... De baszki engedd már el!" - próbálta leállítani Steve. Érezhető volt, hogy nem maga miatt, hanem miattam és Nancy miatt.
- Nem akarom - mondta ki hangosan a választ, amit igazából Steve-nek címzett, csak éppen össze volt zavarodva. Viszont sóhajtott egyet, majd elengedte a kezemet, és idegesen a tenyereibe hajtotta az arcát. Én vissza ültem mellé és a hátát kezdtem el símogatni.
- Minden rendben lesz édesem, oké? Távolról is mindig tudsz segíteni ezt Te is tudod. Mi együtt képesek vagyunk a világon mindenre, akkor is ha éppen nem állunk fizikailag is egymás mellett. És ez még a kollektív tudat nélkül is így van. Ami köztünk van, az különlegesebb a világon bárminél, érted? És ennek soha sem lesz vége - hagyták el a bíztató szavak a számát, majd éreztem, ahogy megnyugszik Eddie háborgó lelke. Végre felém emelte a tekintetét, aztán pedig hosszasan a karjaiba zárt. Később elmentünk zuhanyozni, ahol realizálódott bennem, hogy egész nap konkrétan úgy néztem ki mint egy ufó a lila hajammal és a testemhez tapadó fehér ruhával. Egy jót nevettünk ezen Eddie-vel és ismét jó kedélyállapotva kerültünk. Igazából már álmosak se nagyon voltunk. Az ágyban egymás mellett feküdve bámultuk csak a plafont.
- Van kedved betépni? Eddig nem akartam, mert rossz kedvünk volt, de mostmár tutira csak jobb kedvet csinálna, plusz jobbat alszunk - hadarta el lelkesedve a saját ötletéért.
- Ühm Harrington-ék már alszanak, szóval miért is ne? Így csak nem zavarja őket - csillant fel a szemem.
- Hát vagy fulldokolva felkelnek és/vagy szét hányják a szobát, de annyi baj legyen - legyintett egyet poénosan, majd felpattant. Tudtuk, hogy ez nem fog megtörténni, mert korábban már tépett be a kollektív tudatunk alatt is, de azért vicces volt belegondolni. De még viccesebb volt az akkori tényleges reggeli reakciójuk. Hirtelen azt sem tudták, hogy hol vannak és, hogy miért ébredtek úgy mintha egy tündérmesében lennének. Majdnem annyit nevettem rajtuk, mint Eddie-n és Steve-en mikor szegények először ébredtek görcsölő hasra. Meg az a sok szándékos kis szivatás, mint mikor például unatkoztam, és elkezdtem csípkedni magamat, hogy kénytelenek legyenek foglalkozni velem és hasonlók. A jobb napjainkon annyit nevettünk istenem. Volt azért a rengeteg kínos helyzet mellett is elég sok vicces pillanat ebben a kollektív tudat dologban. Megtanultunk feltétel nélkül bízni egymásban, és már biztos, hogy Nancy Wheeler és Steve Harrington élethosszig a barátaink lesznek. Ha szét is választódnak a tudataink, akkor sem fogunk tudni ugyan úgy nézni egymásra. Bennem marad egy kis részük, és belőlem is marad egy kis rész bennük, hiszen jelenleg mind úgy ismerjük a többieket, mint saját magunkat, és ez nem tud változni.
Eddie most végzett a második cigi tekerésével is és oda sétált az ablakhoz, így nagynehezen felültem az ágy szélére, majd oda mentem hozzá. Meggyújtotta nekem, majd oda adta. Beleszívtam, és nagy meglepetésemre nem köhögtem ki a tüdőmet, pedig arra számítottam így ennyi idő után. Nagyon jó érzés volt. Persze nem ütött be azonnal, de rögtön átjárta a testemet a kellemes nyugodtság már csak mágtól a ténytől is, hogy éppen Eddie-vel füvezgetek. Nagyon hiányzott ez már. Az este hátra lévő része nevetgéléssel és nosztalgiázgatással telt. Kiderült, hogy elég erősre sikeredtek most ezek a cigik, mert nagyon hamar fullra bevörösödtek a szemeink és szédülni kezdtünk. Beszélgetni sem igazán tudtunk, mert folyton elakadt a nyelvünk. Eddie leült az ágy egyik szélére, Én pedig a másikra és hátra dőltünk. Az arcunk pont szembe nézett egymással csak fejjel lefelé. Ezen a tényen röhögtünk egy kis ideig, majd picit közelebb húzódtunk egymáshoz, csókolózni kezdtünk, és azon szakadtunk meg majdnem, hogy ez milyen fura így. Ezek után nem történt már más, csak folytattuk a fura csókolózást, és ebben a pozícióban, össze érő ajkakkal aludtunk el.

/Eddie szemszöge/

* * *

Hm? Mi? Hol a faszban vagyok? Arra ébredtem fel, hogy fázom. Vissza aludtam volna akár egyből is, maximum szereztem volna előtte valahonnan egy takarót, de a decemberi nap rikító fénye csesztette a szemeimet így egyből kiment belőlük az álom. Az éjszaka elfelejtettük behúzni a függönyöket, és ha jól látom az ablakot sem csuktuk be. Megdörzsöltem az arcomat, majd oldalra fordítottam a fejem, és megláttam a hercegnőmet, ahogy még mindig mély álomba van merülve. Ooohh olyan édes. Feltápászkodtam az ágyon, majd az órat kezdtem el hunyorgatva méricskélni, de még nem láttam tisztán a számokat. Oda indultam az ablakhoz, hogy behúzzam a sötétítőt, de ekkor Dustin kopogás nélkül rontott be az ajtón.
- Mi a francot csináltok már? Mindjárt indulnunk kell! - mondta igen csak hangosan.
- Haver... Hány óra van? - néztem rá bután.
- Mindjárt délután egy óra van baszki, mi már a reggelin és az ebéden is túl vagyunk - hadarta el totál berágva ránk.
- Uh, tényleg jó erős volt most az a cigi - sóhajtottam totál természetesen, a kölyök szemei pedig szinte szikrákat szórtak rám.
- TI DROGOZTATOK?! PONT MOST?! - kiabálta. Azonnal hátra kaptam a fejem Beck-re. A hirtelen mozdulattól Én megszédültem, Ő pedig felébredt Henderson hisztijére.
- Mi a... - nézett körbe zavartan, annyira hunyorogva amennyire csak tudott.
- BECCA! MINDJÁRT INDULUNK, SZEDD ÖSSZE MAGAD - kiabált rá Dustin.
- Na! Öregem azért fogd vissza magad - szóltam rá mérgesen.
- Bocs, de nem érünk rá, éppen meg akarunk ölni valakit, az rémlik? - kérdezte gúnyosan.
- 20 perc és lent vagyunk csak tűnj el - mondta nyűgösen Beck.
- Jó. Igyekezzetek! - húzta fel a szemöldökét a pöszécske majd kiment, Jones pedig ebben a pillanatban elröhögte magát ahogy Én is. Hirtelen egyikünk sem tudta, hogy min nevetünk, de nevettünk. Imádom az ilyen pillanatainkat. Hihetetlenül rosszul éreztem magam ez miatt a Cassie-s ügy miatt, de tudtam, hogy Beck nem haragszik, így máris nyugodtabb voltam. Az meg, ami ezek után történt, máris szinte teljesen elfelejttette velem újra ezt az egész hülyeseget.
Miután befejeztük a nevetést Én csak bambán néztem ki a fejemből még egy ideig, de Becca perceken belül indulásra készen állt. Valahogyan Én is össze kapartam magam, majd lerohantunk a többiekhez. Valóban indulni akartak már, így esélyünk sem nyílt volna arra, hogy együnk. Marry azonban ismét bebizonyította, hogy fiaként szeret, és mint egy törődő anyuka, csomagolt nekem és Beck-nek ezt-azt az útra. Elköszöntünk tőle és szóltunk, hogy ha legközelebb jövünk, akkor már itt is maradunk. Beszálltunk a kocsikba, és Én most kivételesen nem vezettem. Becca és Én az apja által vezetett kocsi hátsó ülésén utaztunk végig valamilyen módon összebújva. Most Dustin utazott a csomagtartóban, mert pont nem fértünk el a három kocsiban, és mindenárón kiakarta próbálni, de az út felétől csak a hisztiét hallgattuk. Ettől függetlenül jó hangulatban telt az út, és mindenki nagyon elszánt volt. Még délután négy sem volt, de már oda is értünk. Steve-vel arra jutottunk, hogy Én fogom az illúziót tartani, Ő pedig majd harcolni, így amint kiszálltunk a kocsikból és felvettük a fejhallgatóinkat is, már el is kezdtem. Mindenki akinek dolga volt bent az megindult. A lift előtt álló őröket természetesen ki kellett ütnünk, de a többit nem terveztük bántani. Mielőtt Beck idelent hagyott volna engem forrón megcsókolt. Minden érzelme benne volt ebben a csókban, és bár élveztem, egy kicsit megrémített. Úgy éreztem, mintha ezzel búcsúzni akarna. De aztán pajkosan összeborzolta a hajamat és rám kacsintott.
- Mindjárt jövök szépfiú, csak gyors kinyírok valakit - hangzottak játékosan a szavai, Én pedig megnyugodva fújtam ki a levegőt.
- Menni fog hercegnőm - suttogtam neki, majd vissza rángottam egy gyors puszira, ezek után pedig már lelkesen néztem végig ahogy beszáll a felvonóba. Úgy éreztem, hogy tényleg hamarosan vissza fog jönni, és minden szuper lesz.