A Szerelem Valódi Tüze #2 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟚𝟙

   - Sajnálom Ed-Eddie, e-esküszöm - vágott volna közbe, de nem hagytam neki, inkább tettem egy kis kitérőt a mondandóban, hogy megnyugodjon.
- Á - emeltem fel a mutatóujjam ezzel csendre intve a zaklatott srácot - figyeld csak, nézz bele csak egy pillanatra az elméjébe. Óriási, ragyogó betűkkel van bele vésve a szívébe, "Eddie Munson" - mutattam a tenyeremmel egy ívet a levegőbe, a hatás kedvéért. - Látva magamat a szemével... Nincs okom féltékenynek lenni. De Nancy az. Nem hiszem el, hogy Te nem fogod fel. De... Mégis elhiszem, mert látom az agyadban, hogy úgy sem esik le a tantusz hogy a fejébe látsz, de mindegy. Ha nem lennél ennyire elfogult akkor látnád, hogy Ő is szeret. Csak neki mindez nehezebb. Sokkal nehezebb mint bármelyikünknek. Beck és Én egyszerűbb helyzetben vagyunk, mert csak mi létezünk egymásnak. Te most mindhármunk iránt érzel hasonlót a mi érzelmeink miatt, ami persze nehéz, de Wheeler-nek ott van Jonathan is. Egyszerre 4 embert szeretni... Öregem... Nancy persze erős, Te pedig pesszimista szóval sikerült nem a tudtodra adnia, de ha még a kollektív tudat sem elég ahhoz, hogy lásd, akkor most el mondom Én. Steve... Nancy Wheeler tényleg szeret téged, a folyamatos bunkósága pedig egy kétségbe esett kapálózás, hogy ezt eltitkolja - álltam meg a sétálás közben és mondtam Harrington szemébe az igazat. Aztán feltűnt, hogy a lányok hangját már egy ideje nem hallottam.
   - "Megöllek Munson" - éreztem meg a Nancy-ből áramló dühöt, de azt is, hogy most legszívesebben elsírná magát.
- "Beeck, nem arról volt szó, hogy csacsogtok?" - gondoltam ki kissé szidalmazóan a mondatot.
- "Bocsii, nem tudom eleget fecsegni úgy, hogy közben figyeljen is rám" - sziszegett a hercegnőm hangja a fejemben. - "De, szép monológ volt édes. Hé és öhm Steve, nyugalom, még a végén fel robban az agyunk a boldogságodtól. De nem hiszem el, hogy ez eddig komolyan nem esett le" - visszhangzott a elménkben Becca édes kuncogása, és éreztem, hogy milyen büszke arra ami történt.
- "Én meg azt nem hiszem el, hogy komolyan ez történt egész idáig és Ti nem szóltatok előbb" - hallottuk meg a kollektív tudatunk létezése óta először Steve Harrington hangját a is a fejünkben.
- "Steve, VÉGRE SIKERÜLT" - éjjenzett gondolatban Jones.
- "Ügyes vagy nagyfiú" - közöltem hangosan kimondott szavak nélkül a velem szembenállóval.
- "És tényleg! KÖSZÖNÖM NANCY" - fakadt ki belőle.
- "Igazán nincs mit Steve" - sóhajtotta a Wheeler lány hangja bele törődve abba ami történt.
- "Ha vissza megyünk beszélhetnénk szemtől szemben?" - csendült fel Harrington ideges mégis reménnyel teli hangja.
- "Azt hiszem lehet róla szó" - kapta meg az áhított választ.
   További beszélgetés nélkül indított el egy lökéssel vissza a Byers házhoz ahonnan eljöttünk. Szinte már rohanó léptekkel szelte a vissza utat, tele reményekkel a szívében. Nancy felől is érezhető volt ahogy megenyhül, és várja, hogy megérkezzünk, de nagyon feszült volt. Feszültebb mint valaha. Úgy érezte, hogy elönti egy csomó érzelem, és mindez el vegyülve azzal a rózsaszín köddel amiben Beck és Én lebegtünk rossz döntésre fogja késztetni. Szerette Jonathan-t, de Steve valamiért jobban vonzotta. Ez a Steve Harrington már nem az volt, akivel szakított. Ez a Steve Harrington megváltozott, és ha eddig nem is vette észre, akkor most, hogy a fejébe látott, már biztos lett benne. Azok után pedig, hogy beszéltem a férfival, és már hagyta, hogy át járja a lelkét a lány iránt érzett szüntelen szerelme, Nancy-ben is méginkább lángra kapott valami.
   Pillanatok alatt vissza értünk a házhoz, és mivel tudtam, hogy mit tervez a Wheeler lány, berohantam a házba, miközben Ő kirohant a ház elé. Mikor elhaladtunk egymás mellett cinkosan össze mosolyogtunk. Pár üres mondattal magamra vontam a bent lévő emberek figyelmét, hogy még véletlenül se nézzenek ki az ablakon. Az ablakon, amin keresztül azt látnák, hogy Nancy Wheeler végre abba hagyta a gyerekes érzelem rejtegetést, és bármi felé gondolkodás nélkül rá tapadt a hős szerelmes Steve Harrington ajkaira. Fenomenális volt ahogy kirázott minket a hideg ettől a beteljesedés érzéstől. Mindketten átéltek egy olyan mámort, amiben keveseknek lehetett részük. Becca és Én egyszerre éreztünk mérhetetlen büszkeséget, megnyugvást és sajnos honvágyat is. Hiányoztak Beck ajkai, az érintése és a vele töltött pillanatok. Bele gondolva, nagyon durván kevés időt töltöttünk együtt a kapcsolatunk alatt.
- "Na végre" - vittem át a megfogalmazódást a kobakjukba, ami nem éppen volt most alkalmas a kommunikációra.
- "Ahw de édeseek, olyan büszke vagyok rátok" - csendült fel Becca örömteli hangja.
- "Most csönd egy kicsit srácok, légyszi" - nyögte ki Steve gondolathangja, majd újra át adta magát a csókjuknak.

* * * * *

   - Majdnem két hét ember, majdnem KÉT KIBASZOTT HÉT, miért nem talált még ki senki semmit? - öntött el a düh miközben már a következő hét vasárnapján tengődtünk ugyan abban a szobában. Szerencsére az után sem volt kínos itt maradni, hogy Nancy és Jonathan szakítottak. Mint kiderült a férfiban is felmerült ez már korábban a szét húzó terveik miatt, és nem bánta, hogy ez történt. Persze rosszul érezték magukat utána, de mindketten tudták, hogy ez a helyes, így barátságban maradtak. Jelenleg az egész kis csapatunk itt ült bele értve Joyce-ot és Hopper-t is. Be kell valljam, nem igazán gondoltam volna, hogy Joyce ennyire okos, de Ő állt elő az egyetlen épkézláb ötlettel, mégpedig, hogy tényleg a labor alatt vannak, és Dr. Brenner csak azt akarta elhitetni Becca-val, hogy, ez nem így van. Bár Hopper nem talált semmit a nyomoazása során, szerintem a kamerák felvételei közül simán kitörölhették az inkrimináló részeket, tehát ez nem jelent semmit. A rendőrök ugyan átkutatták a labort és tényleg csak egy elhagyatott helyet találtak, de Beck azt mondta, hogy a föld alatt van. Az emlékei közt is az volt, hogy a kocsiból kiszállva Dr. Brenner fogadta és egy elhagyatottnak tűnő épület vette Őket körbe. Onnantól meg egy kis kép szakadás mivel leütötték és egy lefelé tartó liftben ébredt a nyakörvvel a nyakán.
- Meg jegyezném, Joyce-nak volt ötlete - hangoztatta kissé ingerülten Max.
- És ha igaza is van, mire megyünk vele? Oda megyünk a laborhoz és titkos ajtókat keresünk? Esetleg ásni kezdtünk? - csattant fel Lucas is, aki semmi realitást nem látott a dologban, de Dustin és Én össze mosolyogtunk. Steve és Nancy először úgy reagáltak a gondolatomra mintha el ment volna az eszem, de rá jöttek, hogy ez így is van. Teljesen el ment az eszem. Mindenképpen segíteni akartam Becca-n, vele akartam lenni és végre tényleg egy normális pártként élni. Érezték a szenvedésem, és azt, hogy teljesen komolyan gondolom, hogy akár a Hawkins Labor teljes területét is kész vagyok felásni, ha ezzel csak egy szikrányi esélyt is kapok arra, hogy a hercegnőm újra a karjaimban legyen. Bíztatóan rám mosolyogtak, majd szinte egyszerre bólintottak. Érdekelt volna Beck véleménye is, de Ő éppen egy kísérletben volt, így nem reagálhatott. Rá néztem Joyce-ra is, aki örömmel vette, hogy éppen igazat szavaznék neki. Rá néztem Hopper-re is, aki alig várja, hogy meg találjuk Dr. Brenner-t és rá ereszthesse a dühét azért, amit Tizi-vel tett, így Ő is hasonlóan elszánt volt mint Én. Rá néztem Erica-ra akinek a szája már félmosolyra húzódott a lehetséges akció miatt, Robin-ra tekintve pedig egy teljes, harcra kész mosolyt kaptam. Jonathan, Mike, Tizenegy és Will arcán még az édes tudatlanság ült.
   Pár másodpercbe tellett, hogy a lappangó gondolat cselekvéssé érjen. A combjaimra csapva felálltam, miközben Nancy és Steve hallhatóan felmordult az ütésemre.
- Induljunk! - jelentettem ki.
- Mi? Most komolyan? - kapkodta köztünk a tekintetét a sötét bőrű fiú. Nem válaszolt neki senki, az egész gárda megindult a kocsik irányába. Max egy elégedett mosolyt ejtett barátja felé, majd végre Ők is elindultak. Én mentem ki utoljára a házból, becsuktam az ajtót, majd egy reménytől csillogó szemekkel pattanttam be a furgonba, ahol Dustin és Erica már izgatottan várt rám. Mintha az időt legyőzve hasítottunk volna egészen a laborig. Kiszállva a járművekből felmértük valamennyire távolról is a terepet, majd kicsit félve, de határozottan rá vetettük magunkat a nyomok keresésére.