Én megpróbáltam.
Tényleg megpróbáltam, de van amikor én sem tudok szabadulni a régi szokásaimtól. A démonjaim ott voltak minden egyes gondolatomban és tettemben. Nem szólaltam meg, nem mentem suliba, nem csináltam semmit. Egy szavas válaszoknál többet nem sikerült kierőszakolnom magamból senkinek, így idővel más is feladta a próbálkozást.
Csak Chloe és Rose néni nem.
Főleg Chloe.
Annak ellenére, hogy neki sem tudtam sokkal többet mondani, nem hagyta el az oldalamat amíg nem volt muszáj. Munka után egyből hozzánk jött, aztán reggel tőlünk meg munkába. A köztes időt velem töltötte még akkor is, ha közben dolgozott. Próbált beszéltetni, kivonszolni a házból, hogy csináljunk valamit, de az egyetlen amit tenni akartam az volt, hogy bezárkózok a szobámba és örökké ott maradok a takarómba gubódzva.
Pedig már azt hittem kinőttem abból, hogy meneküljek, amikor a dolgok nehézzé válnak.
A találkozót Melissa-val és a családjával elhalasztottam. Vagyis Chloe tette, nem én. Amikor láttak a nagynénémmel, hogy milyen rossz állapotban vagyok úgy döntöttek, hogy nincs szükségem több stressz faktorra főleg úgy nem, hogy velük sem vagyok képes lefolytatni egy normális beszélgetést, így Chloe egyszerűen kezébe vette a telefonomat és intézkedett.
Hihetetlenül hálás voltam érte.
Viszont így több mint két és fél hét elteltével, eljött ez a nap is. A nap, amikor megismerkedem a Brown családdal és ezúttal nincs menekülő utam. Szokták mondani, hogy a legjobb megoldás arra, ha meg akarjuk oldani a problémáinkat, hogy szembe nézünk velük. Rájöttem arra, hogy én már régen elfogadtam a sorsomat és bár az elmúlt pár hónap reményt adott, egy részem mindig is tudta, hogy esetemben egy új szív sem garantálja a hosszú életet.
Úgyhogy magamra öltöttem a bátor álarcomat.
- Készen állsz? - lépett be Chloe a szobámba, míg én az ágyam szélén ültem, könyökömet a térdemnek támasztva tartottam magam.
Kellett néhány másodperc, mire szavai elértek a tudatomig: - Mire? - vontam össze a szemöldökömet, majd az órámra nézve hozzátettem: - Neked nem kellene még dolgoznod?
- Én is örülök, hogy látlak. - forgatta a szemét Chloe, miközben beljebb sétált, majd megállt előttem, két kezét a combom mellé tette, hogy megtámassza magát az ágyon, majd annyira közel hajolt hozzám, hogy az orrunk összeért: - Kaphatok egy rendes üdvözlést is, vagy egész nap ilyen morcos leszel? - kérdezte.
Felnevettem, majd előre dőlve bezártam a kettőnk között lévő rést. Chloe jelenléte és a kettőnk közt elcsattanó rövid, mégis érzelmes csók elég volt ahhoz, hogy egy kis időre is de szétszéledjenek a viharos gondolataim. Muszáj volt összeszednem magam, mert tudtam, hogy ha nem teszem azzal lehúzok mindenkit magam körül. Ha igaz, amit Dr. Bay mondott és csak két hónapom van hátra, - a legjobb esetben - akkor szeretnék mindent megtenni azért, hogy a körülöttem lévők kevésbé érezzék a súlyát.
- Bocsi. - mormoltam az ajkába, majd kicsit hátrébb húzódva folytattam: - Csak nem számítottam rád.
- Tegnap mondtam, hogy korábban végzek. - billentette kicsit oldalra a fejét, miközben tekintete az enyémbe meredt: - Nem emlékszel? - kérdezte.
Összepréseltem az ajkaimat, próbálva visszaemlékezni a tegnapi napra, de néhány szó foszlányon kívül semmire nem emlékszem, így bocsánatkérő tekintettel pillantottam a barátnőmre, akinek szavak sem kellettek ahhoz, hogy tudja, mi a válaszom a kérdésére, ezért ismét csak a szemét forgatta, majd ellökte magát az ágytól, karba tette a kezét és így szólt: - Mondtam, hogy mivel ma korábban végzek, elmehetnénk Oliver-hez, mert már régen voltál nála és múltkor is érdeklődött felőled.
