Chloe PoV
Mint minden reggel, ma is reggel fél hétkor már ébren voltam. Az egyik hátránya annak, ha tanár szakmát választ az ember az, hogy akarva akaratlanul is korán ébred.
Lassan pislákolva nyitottam ki a szememet, majd óvatosan próbáltam felülni az ágyon, nehogy felébresszem Jaime-t, aki egy normál napon tizenegynél előbb nem kel fel.
- Jó reggelt. - szólalt meg mellettem, én pedig megugrottam a meglepettségtől.
- Jó reggelt. - mormoltam miután magamhoz tértem a sokkból, majd rápillantottam: - Hogy aludtál?
- Soha jobban. - öltötte arcára a legmeggyőzőbb mosolyát, de még a vak is láthatta, hogy hazudik. A szeme alatti táskák egyre csak sötétedtek, ahogy teltek a napok. A tekintete elveszítette játékos, mindig vidám csillogását és csak fáradtság sugározott belőlük.
Tudtam, hogy valami bántja, csak nem értem, miért nem mondja el, hogy mi az. Szerettem volna rákérdezni de tudtam, hogy ha erőltetem akkor nem fogok kiszedni belőle semmit, főleg nem kora reggel.
- Biztos? Korai vagy ma... - pedzegettem valamilyen segítő válasz reményében.
Vállat vont: - Nem aludhatok mindig délig. - majd követve a példámat felült az ágyon és tovább folytatta ezzel terelve a témát: - Elmehetnénk egy randira.
Kijelentése meglepetésként ért: - Szoktunk randizni. - feleltem értetlenül.
- Persze. - forgatta a szemét, amit hozzáteszek egyre többet csinál, mióta együtt vagyunk: - Nálad vagy nálam.
- Az is randi. - vágtam rá.
- Én sokkal inkább egy olyanra gondoltam, ami kicsit nyilvánosabb. Mondjuk egy vacsora. - javasolta.
- Tudod, hogy még kockázatos. Ha valaki meglát, egy tanár az iskolából, vagy egy diák aki ismer téged... - próbáltam érvelni.
- Akkor elmegyünk messzebb. - jelentette ki.
- Jaime...
- Csak egyszer akarok valami normálisat csinálni, amihez nem kell elautózni egy másik államba. - sóhajtott fel csalódottan.
Az ajkamba haraptam.
Pontosan tudtam mit érez, viszont alig egy hónap telt el a ballagás óta és továbbra is kockázatos az, hogy nyilvánosan együtt mutatkozzunk. Persze már nem sokáig, ha minden a terveim szerint alakul, viszont ezt egyenlőre nem mondhattam el neki: - Szerintem még várnunk kellene... - kezdtem bele, viszont folytatni már nem tudtam, mert félbeszakított.
- Mégis meddig? - csattant: - Pár hétig, hónapig? Egy évig? - kérdezte dühösen, majd felém fordította tekintetét és vett egy mély levegőt, miközben egyik kezével lazán a hajába túrt: - Sajnálom. - mormolta fáradtan.
Felsóhajtottam.
Láttam az arcán, hogy csalódott és a tudat, hogy ennek én vagyok az oka, olyan volt mintha gyomron vágtak volna. Soha többet nem akartam így látni. Nem szerettem volna még több terhet rátenni annál, mint amennyi most rajta van.
- Oké. - mondtam végül abban a reményben, hogy ez kicsit jobb kedvre deríti.
- Oké? - kapta felém a fejét kíváncsian.
Bólintottam: - Elmehetünk vacsorázni. - erősítettem meg az előbbi gondolatomat: - Viszont te választasz helyet. - tettem hozzá, mire elvigyorodott.
- Tudtam, hogy nem tudsz nekem ellenállni.
Válaszul a szememet forgattam. Hihetetlen milyen gyorsan meg tud változni a hangulata egyik pillanatról a másikra: - Csak szeretnéd. - vágtam rá.
