Ha bárkiben is felmerült a kérdés, hogy Rose néni mérges-e rám, amiért eltitkoltam előle szinte mindent, ami az elmúlt pár hónapban történt, akkor hadd válaszoljak egyszerűen.
Igen. Legalábbis az volt.
Főleg az elején, de végül órák hossznyi beszélgetés és magyarázat után megértette, hogy miért nem szóltam. Persze a kioktatást ennek ellenére sem úsztam meg és csak az után volt hajlandó elengedni a témát, hogy a lelkemre kötötte, ezentúl mindent elmondok neki.
Számomra egy tanulságos este volt, mert az igazat megvallva, Rose néni soha nem szeretett a szüleimről beszélni, még a régi, normális időkről sem feltétlenül. Néha megejtett egy-egy gondtalan mondatot, de mesélni soha nem mesélt. Most viszont megnyílt, mesélt a gyermekkorukról, az életükről. Az egész olyan valótlannak tűnt, fájt, sőt szinte lehetetlen volt elképzelni azt, hogy talán az én gyerekkorom is lehetett volna ilyen.
Felhőtlen. Boldog.
Ettől a gondolattól pedig mérges lettem, mert hiába a saját döntéseink alakítják a sorsunkat, amíg gyerekek vagyunk, addig a körülöttünk lévő felnőtt emberek - a szülők, nagyszülők, rokonok - példája és értékrendje határozza meg a mi életünket is, ami megalapozza majd a jövőnket. Azt, hogy milyen emberek leszünk, milyen társaságokba keveredünk, mik lesznek a céljaink, az elképzeléseink az életről és arról, hogyan kellene azt élni.
Kezemben szorongattam a papírt, amin az anyám telefonszáma volt, miközben próbáltam eldönteni, hogy jó döntést hozok-e. Mit bánnék meg később jobban? Azt, ha felhívom és csalódok mind abban, amit mondani fog, vagy ha nem hívom fel és életem további részében megkérdőjelezek mindent magam körül.
Egész életemet a kitartás jellemezte és az, hogy nem adom fel a legnehezebb időkben sem. Ha akarsz valamit, akkor azért tenni kell, én pedig úgy érzem, hogy ezzel kapcsolatban csakis egy dolgot akarok, az pedig az igazság.
Úgyhogy tárcsáztam a számot.
-----------------------------
Tanulva a hibáimból ezúttal szóltam Chloe-nak és Rose néninek is arról, hogy mire készülök és bár támogatónak mutatkoztak a döntésemmel kapcsolatban, a hezitálás mindkettőjükön érezhető volt. Támogattak és féltettek is.
Egy kávézót beszéltünk meg a találkozó helyeként. Így valamennyire el tudtam hitettetni magammal, hogy nem vagyok vele egyedül.
Előbb érkeztem meg, mint ő. Leültem az egyik üres asztalhoz, de nem kértem mást csak egy pohár vizet, miközben a tekintetem ide-oda vánszorgott az ajtótól az órámig. Szerencsére nyugodt nap volt, nem voltak sokan és a hangzavar sem volt akkora. Ahogy teltek a percek egyre jobban izgultam, de pechemre ez nem olyan érzés volt, mint amikor nagyon várunk valamit, hanem olyan, amikor új, számunkra ismeretlen helyzetbe kerülünk. Nem tudjuk mi fog történni, nincsen semmi konkrét elképzelésünk a végkimenetelről, csak azt tudjuk, hogy a végével minden meg fog változni körülöttünk.
- Bocsánat, hogy késtem! - zökkentett ki a gondolataimból Melissa. Arca kipirosodott, kissé zihált, miközben helyet foglalt a velem szemben lévő széken. A táskáját ledobta az asztal szélére, majd a haját sietve megigazította, mielőtt rám nézett.
Nem akartam vele felvenni a szemkontaktust, így elfordítottam a fejemet, majd így szóltam: - Már az csoda, hogy megjelentél. - hagyták el a nyers szavak a számat.
- Nagy volt a forgalom. - mentegetőzött.
Felhorkantam: - Amikor én jöttem, alig volt valaki az utcán. - mondtam a szememet forgatva: - Ha csak azért akartál találkozni, hogy végig hazugságokkal próbáld meg tömni a fejemet, akkor talán mégsem kellene beszélnünk. - tettem hozzá kiegészítésképpen, félig már felállva az asztaltól.
