Az életem során sok harcot megvívtam már. Volt, hogy másokért. Volt, hogy saját magamért. Volt olyan, hogy elárultak azok, akikben a legjobban megbíztam és volt, hogy olyan helyen találtam meg a támaszomat, ahol soha nem gondoltam volna. Az élet váratlan események sorozata és csak remélni tudjuk, hogy bár döcögős is az utunk a cél felé és számtalan küzdelem vár ránk, a végén jó helyen lyukadunk ki.
Én például soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd a házunk nappalijában ülve, síri csendben bámulom a két legjobb barátomat úgy, hogy egyetlen értelmes szót sem leszek képes megformálni.
Most mégis ez történt.
- Jaime? - hallottam Chloe hangját, és bár mondott még utána valamit, azt már nem értettem. Olyan volt, mintha körülöttem minden elhomályosult volna és csak pusztán a képzeletem szüleménye lenne ez az egész.
- Hé, Jay. - ezúttal Lily szólalt meg. Letérdelt előttem, kezeit gyengéden a vállamra fektette és a szemembe nézve folytatta tovább: - Rosszul vagy? Baj van?
Aggodalma megmelengette a szívemet, mégis csak ennyi hagyta el a számat: - Miért titkoltátok előttem? - kérdeztem hirtelen letolva magamról Lily kezét. Láttam a fájdalmat a szemében, ahogy ezt teszem és egy kicsi bűntudatot is éreztem miatta, de aztán a bűntudatnak hamar nyoma veszett, amikor az elmémben ismét lejátszódtak a szavai.
- Én... - kezdett bele, de nem hagytam szóhoz jutni. Mérges voltam és annyi minden volt bennem, hogy muszáj volt kiadnom magamból.
- Mióta tart? - tettem fel egy újabb kérdést, majd Kenzie felé fordultam, aki lehajtott fejjel nézte a saját kezeit, miközben a körmét piszkálta: - Ezért kerültél? Hónapokig őrlődtem azon, hogy mit tehettem rosszul, mivel bánthattalak meg, ami miatt nem szólsz hozzám. - majd Lily felé fordultam: - Te pedig tudtad, hogy ez van és inkább hagytad, hogy idegeskedjek amiatt, hogy talán elveszítettem még egy barátot, mint hogy elmond az igazat?
- Jay, mi csak nem álltunk készen. - vágott közbe Lily.
- Adni akartunk magunknak egy kis időt arra, hogy kiforrjon. Elsősorban barátok vagyunk, nem akartuk, hogy ha nem sikerül, akkor az téged is befolyásoljon. - tette hozzá Kenzie.
- Elég szar terv volt. - keltem fel a kanapéról, majd kihúzva a kezemet Chloe szorításából, az ajtó felé sétáltam.
- Jaime, hova mész? - fordult felém Rose néni, tekintetében aggodalom csillogott.
- Sétálni. - mondtam, majd még egyszer utoljára Lily-ékre néztem és így szóltam: - Tudjátok, én megértem, hogy időt akartatok magatokra. De nektek még csak meg sem fordult a fejetekben, főleg hónapok után, hogy legalább azért elmondjátok, hogy ne aggódjak? - a kérdésemre persze nem érkezett válasz: - Örülök, hogy ennyire sokat jelentek nektek. - majd kisétáltam az ajtón, becsapva azt magam mögött.
-------------------------------
Nem tudom, mióta sétáltam fel-alá a városban, de a homlokomon gyöngyöző verejték és a fájós lábam azt súgta, hogy egy jó ideje. A zsebemben lévő telefon folyamatosan újabb üzenetek érkezését jelezte, Chloe volt az egyetlen akinek visszaírtam, mert nem szerettem volna, ha aggódik miattam, viszont Lily üzeneteire nem volt energiám válaszolni.
Nem voltam mérges Lily-ékre, legalábbis azért nem, amiért mások gondolhatják. Örülök, hogy együtt vannak, mert így tudom, hogy mindkettőjük jó kezekben van és talán egy kis terhet levesz a vállamról, hogy tudom, van ki figyeli Lily-t, amíg távol vannak. Viszont fáj, hogy nem bíztak meg bennem és hosszú hónapok után, könyörgés árán mondták csak el úgy, hogy igazán még most sem akarták.
