Voyager - A 926-os felhőkarcoló (Monsta X ff.)

3. Rész

– Kihyun szemszöge –

A szívem még mindig a torkomban dobogott, gyors tempóban, hiába ültem nyugodtan a bárszéken. Lee százados… Őrült. Nehézkesen nyeltem egy nagyot, lesütött szemekkel, tenyeremet tétován helyeztem Hyunwoo hátára. A katonatiszt jelenléte erősen feszélyezett, borzalmasan zavarban voltam, miután erős kezével megrendíthetetlenül szorította nyakamat, hátam is sajgott a durva mozdulattól. És mindemellett tagadhatatlanul jóképű volt. Testbeszédem akaratlanul is elutasítóvá vált, a pultra felkönyökölve szusszantam fel, így tekintetem a velünk szemben támaszkodó Minhyukra vetült. Olyan elvarázsoltan koncentrált a tiszt minden egyes kiejtett szavára, mintha azokkal legalább a világ problémáit meg lehetne oldani, pedig csak némi lenézéssel beszélt a közösségünkről. Még hogy nem tudjuk, mi történik körülöttünk…

– Ha megkérlek rá, ezt kifejtenéd bővebben? – puhatolózott társam, én, mint aki együtt nőtt fel vele, rögtön felismertem a hangjában megbújó bizalmatlanságot.

– Azt érzem, hogy úgy hiszitek, nincs a környéken rajtatok kívül senki. Pedig alig kétszáz kilométerre innen kedves északi szomszédainkkal háborús front alakult ki két évvel ezelőtt.

– Hogyan? – mormolta halkan Hyunwoo, őszinte meglepettséggel az arcán.

– Én az amerikai légierő pilótájaként érkeztem erősítésnek, de egy ideje már nem a fajtársaink ellen harcolunk. A… - gondolkodott el egy pillanatra – hordozók elszaporodtak és egyre éhesebbek. A helyzet nem túl bíztató – ingatta fejét.

– Értem. Később még beszélnünk kell erről. Tudom, hogy súlyosan megsérültél, viszont ha felépültél, neked is hozzá kell járulnod a munkánkhoz. Miben tudnál a közösség hasznára lenni? – kérdezte diplomatikusan, az informális megszólítás ellenére is inkább hivatalos hangnemben. Egy halk, hitetlenkedő nevetéssel reagált.

– Nem terveztem hosszútávon maradni. Viszont ahogy elnézem, egy jó ideig élveznem kell a vendégszereteteteket – pillantott ki az ablakon, majd bekötözött alkarját vizsgálgatta. – Holnap kora hajnalban szükségem lesz egy járműre. Az enyém használhatatlanná vált az idevezető úton, van pár holmim, amiért létszükséglet visszamennem – közölte úgy, mintha kötelességünk lenne teljesíteni a parancsait, erre már Minhyuk is kicsit ráncolni kezdte a szemöldökeit. – Kérem szépen – tette hozzá a százados szemérmesen, miután észrevette, hogy furcsán néztünk rá.

– Bánom is én – szusszant egy nagyot barátom, erre az erőskezű férfi vállára tapasztotta tenyerét, fáradtan mosolygott.

– Minhyuk, kérlek, kísérd el a konyhába az urat, biztosan megéhezett már – biccentettem neki, ő pedig természetesen felhőtlenül örült a feladatnak. Úgy tűnt, az új lakó meglehetősen jól érezte magát a szőke társaságában, ilyen rövid idő után is.

Ahogy kettesben maradtunk a pultnál, csak akkor tűnt fel, mennyire befeszülve ültem egész végig. Még mindig zavartan fordultam szembe Hyunwoo-val, félénken pillantottam rá. Nagyokat pislogva vette fel velem a szemkontaktust, majd tekintete nyakamra csúszott.

– Ez többször nem történhet meg, rendben? – mormolta halkan, a szívem pedig egy pillanatra erőteljesebben dobogott mellkasomban. – Senkivel sem – tette hozzá, amire bólogatni kezdtem.

– Talán ha érzi, hogy itt biztonságban van, enyhülnek a tünetei – mosolyodtam el halványan, vezetőnk megfeszült állkapcsát figyelve. Annyira összezavart, pedig rengeteg idő eltelt „az” óta…

– Ugye már nem fáj? – lágyult el hangja és tekintete, ölében tartott kezén ujjai megrezdültek, de végül nem nyúlt felém.

– Tényleg meg akart fojtani, puszta kézzel. Nagyon erős férfi – vált mosolyom szélesebbé, hangsúlyommal szándékosan lenyűgözöttséget akartam imitálni, majd mielőtt bármit mondhatott volna, térdét megpaskolva álltam fel a székről. – Mennem kell összekészíteni a tananyagot, holnap az üvegházban leszünk a gyerkőcökkel – biccentettem elköszönésképp, majd el is indultam az emeletre.