Voyager - A 926-os felhőkarcoló (Monsta X ff.)

18. Rész

– Hyungwon szemszöge –

A százados mellkasröntgen eredményeire várva ücsörögtem a labor egyik székén, mélyen elgondolkodva. Csak azon járt az eszem, ha Minhyuk megtudja, hogy már három hete ott hánykolódott a bontatlan boríték az irodahelyiség asztalán, ami tartalmazta a hordozó-támadásban elhunyt, lőfegyveres férfi személyazonosságát, ezzel megerősítve, hogy nem a szeretett katonatiszt az áldozat, kicsinál. Elfelejtkeztem róla. Így legalább engem is meglepetésként érhetett, hogy Lee százados visszatért, ráadásul a körülményekhez képest épségben.

– Doktor úr… Most már elmondja, hogy miért kellett idejönnöm valójában? – rántott vissza a valóságba Miyeon feszengő hangja, ezzel emlékeztetve engem, hogy nem is vagyok egyedül a helyiségben. Az egyik falmenti széken ücsörgött, idegesen malmozott az ujjaival.

– Tudok az állapotodról – vettem fel vele a szemkontaktust. Ismételten elsápadt, pont, mint amikor Minhyuk elmondta neki a teszt eredményét.

– Tessék? – kérdezett vissza remegő hangon, vastag kardigánját pedig reflexszerűen húzta össze magán.

– Minhyuk a barátom, így megígértem, hogy megtartom a titkot. De szigorú orvosi felügyelet alatt kell lenned, és ha úgy látom, hogy a terhesség rád és a magzatra is veszélyes, a törvényeink szerint járunk el. – A lehető legkomolyabban közöltem ezt vele, ekkor már könnyes szemekkel bámulta a padlót. – Hányadik hét? – szusszantam fel halkan, miközben felálltam az ülőalkalmatosságról, hogy előkészüljünk egy vérvételhez.

– A tizedik – válaszolt olyan halk, félénk hangon, hogy szinte már a saját levegővételeim is túlharsogták, közben egyik kezét a hasára csúsztatta.

A gumikesztyűimet felvéve álltam meg a kémcsövek előkészítésében, szánakozva figyeltem a szinte megsemmisült lányt. Nem tehettem róla, nekem is megesett rajta a szívem, mint Minhyuknak. Lassan csóváltam a fejem, miközben odalépdeltem mellé, kezeimet felkarjaira téve támogattam fel álló helyzetbe.

– Tőlem nem kell félned, rendben? – kísértem el a másik székig, le is ültem vele szemben, óvatosan vékony csuklója köré fontam hüvelyk- és mutatóujjam, másik kezemmel felgyűrtem kardigánját karján. – Vannak rosszulléteid? Tudsz enni valamennyit? – Szavaimat halványan aggodalom járta át. Megesküdtem volna rá, hogy egy hónapja nem volt ennyire vékony.

– Leginkább gyógyteákat iszom. Az ételek közül nem sok marad bennem – hunyta le szemeit egy szusszanással, majd nagy levegőt véve szorította ökölbe kezét, amíg levettem két kémcső vért.

– A várandósság előrehaladtával ezek a tünetek enyhülni fognak, de azt tudnod kell, hogy sok energiát kell bevinned a szervezetedbe. Vitaminokat szedni, sokat pihenni. Ha tényleg fontos számodra az anyaság, akkor mindezt a legnagyobb titokban kell véghez vinned.

– Minhyuk adott vitaminokat, de sokszor nem tudom bevenni a hányinger miatt – hajtotta le a fejét szomorúan. – Egy-két órányi munka után alig állok a lábamon – tett egy kis vallomást gondterhelten egyik tenyerébe temetve arcát.

– Ezt nyomd oda – köszörültem meg a torkomat egy vattapamacsot helyezve könyökhajlatához, majd erősen gondolkodva átsétáltam a labor másik végébe, neki láttam a minták kivizsgálásának. – Szólj Minhyuknak legközelebb, ha beteget jelentesz, senki sem fog zavarni a pihenésben. Csak amíg fel nem erősödsz – bólintottam határozottan, bár nem láthattam reakcióját, háttal álltam neki.

Nyugodalmas csend alakult ki, csupán a centrifuga monoton zakatolása töltötte ki a teret. Amíg várakoztunk, visszaültem vele szemben. Nem akartam, hogy ilyen kényelmetlen legyen számára a légkör, egy halvány mosollyal méregettem arcát, frufruját és rendezetlenül álló tincseit.