Voyager - A 926-os felhőkarcoló (Monsta X ff.)

6. Rész

– Szívesen – szólalt meg a megmentőnk, aki nem volt más, mint Lee százados. Ahogy egyet közelebb lépett, Hyungwon pedig ráirányította a zseblámpát, a szemünk elé tárult a szkafander üvegén keresztül is egyértelműen önelégült mosolya.

Nem tudtam nem ellenszenvvel viszonyulni hozzá. Egyszerűen képtelen voltam rá. Még a hála érzését is elnyomta bennem, amint megláttam azt az arcot, amit ehhez az egészhez vágott. Amikor lesütöttem szemeimet, éppen kézfejeire csúszott a tekintetem. Remegtek. Bizonyára ez is a poszt-traumás stressz miatt volt. Fellélegezve figyeltem a porban fekvő szörnyetegre, látszott rajta, hogy fájdalmai vannak de amint erőt gyűjt, el fog menekülni.

– Mit keres itt ilyenkor, százados? – ráncoltam szemöldökeimet, miközben bátorkodtam egyet közelebb lépni. Hyungwon nem szólt egy szót sem, de őrült sebességgel söpörte le a hátamat újra és újra. Ugye nem pont a pókhálónak dőltem neki?

– Nem tudtam aludni, figyeltem az éjszakát. Aggasztóan közel jött a felhőkarcolóhoz ez a hordozó, így hát követni kezdtem, hátha megmutatja, honnan jönnek ezek a dögök. Aztán szagot foghatott vagy nem is tudom, de itt kötött ki – piszkálta meg a vörösszínű bundával borított mutánst a puskacső végével, amire az idegesen fújtatott.
Már meg sem kérdőjeleztem, hogy honnan szerzett fegyvert, egyértelmű volt, hogy az a méretes, terepszínű hátizsák, amit visszahozott, nem csak ruhákat tartalmazott. És milyen jó volt így, hisz megmentette az életünket.

– Menekülj, barátom, menj, amíg teheted – intézte szavait a katona a hordozónak, mivel elkezdett nehézkesen talpra állni. Bár tekintete most inkább ijedt és gyámoltalan volt, így is belém rekesztette a levegőt az, ahogy elkezdett mozogni. Sosem láttam ezelőtt ilyen közelről. És igazából a többiek sem, senki sem tudott befogni egyet sem, amióta csak megjelentek a városban. Lenyűgöző teremtmények.

– Ne! Ne hagyjuk elmenni – szólalt fel Hyungwon, én pedig értetlenül néztem rá. – Nem véletlenül gondoljuk azt, hogy hordozzák a vírus antitestjeit. Jó lenne megbizonyosodni róla – biccentett komoly tekintettel, amire Lee százados egy határozott mozdulattal újra csőre töltött.

Már előre összeszorítottam a szemeimet, azt kívántam, bárcsak a füleimet is be tudnám csukni, az újabb lövés előtti másodpercek túl hosszúnak tűntek.

– Élve vagy holtan? – mormolta Lee százados komoran, bizonyára már a célzásra koncentrált.

– Élve.

A következő pillanatban ismét egy eget rengető hang rázta meg a környéket, megrezdülve nyitottam ki a szemeimet, a katonatiszt halk zihálás közben figyelte a szkafanderére fröccsent sötétvörös vért, a monstrum lábát találta el, így mozgásképtelenné téve. Magatehetetlenül feküdt az előbbi pozíciójában, a századost pedig szemmel láthatóan kezdte legyűrni a pánik.

– Jöjjön be, maradjon estére, ilyenkor már nem szabad idekint lenni. – Hangomban némi szánakozás is volt.

– Visszamegyek a felhőkarcolóba. Minhyuk haragudni fog, ha megtudja, hogy eljöttem – mosolyodott el egy kicsit, nem tartottam magam szuper emberismerőnek, de most úgy éreztem, belelátok a lelkébe. Talán valamennyire szégyellte az állapotát.

Hyungwonnal jelentőségteljes pillantást vettetünk egymásra, majd intézkedni kezdtünk. Először is, a százados segítségével a fertőtlenítőkamráig cipeltük a gyenge életjeleket mutató élőlényt, ekkorra már természetesen az egészségügyi központban éjszakázók az üvegfal túlvégén ácsorogtak pizsamáikban, az arcukon ijedtség látszódott. Changkyun komoly tekintettel állt a kisebb tömeg élén, összefont karokkal figyelte az eseményeket, amint meglátta a földön heverő hordozót, sietett is átöltözni. Mivel a laborvezetők átvették innen az irányítást, én elkísértem Lee századost a központ raktárjába, ahol a közepesméretű lánctalpasunk állt. Úgy tűnt, még mindig az odakint történtek hatása alatt volt, nem akartam, hogy baja essen a gyalog körülbelül másfél órás úton. Nem kedveltem őt egy kicsit sem, bízni sem bíztam benne, de jöttem neki ennyivel, miután éppen jókor volt jó helyen.