Voyager - A 926-os felhőkarcoló (Monsta X ff.)

12. Rész

Újra csend ült az irattárra. A rádió ugyanolyan némán állt az asztalon, mint ezelőtt mindig, több évtizede. A szemöldökeimet összevonva méregettem a szerkezetet, majd óvatosan érintettem meg az antennát. A furcsa hang egyetlen másodpercre ismét felcsendült. Kellemetlen borzongás futott végig rajtam, még egy ideig erőteljesen koncentráltam, aztán hirtelen tápászkodtam fel székemből. Azonnal szólnom kellett a többieknek. Leginkább Hyunwoo hyungnak, aki a legtöbbet foglalkozott a rádió kezelésével. Annyiszor bütykölte, állítgatott rajta, fejlesztette, éjszakákon keresztül várt mellette, hátha egyszer kapcsolatba tudunk lépni egy másik túlélőkkel teli létesítménnyel, de… Mindhiába, egy idő után feladta. Ezen a napon úgy tűnt, mégis volt értelme a munkájának.

Szinte futólépésben tettem meg az íróasztal és a helyiség ajtaja közötti távolságot, nagy lendülettel téptem fel a nyílászárót, így meglepetésként ért, hogy a küszöb túloldalán éppen ott állt az, akinek a keresésére indultam volna, kéztartásából ítélve éppen kopogni készült. Megtorpanva néztem fel rá, ahogy ő megszeppenten pislogva engedte le karját maga mellé. Túlságosan is közel kerültünk egymáshoz. Mármint fizikálisan. Ha egy sorozat jelenete lett volna ez, másfélszeres lassításban játszódott volna le, egymás után többször, különböző szögekből, drámai háttérzenével. Illúziórombolásként éppen egyszerre léptünk egyet hátra mindketten. Zavartan sütötte le szemeit, láttam rajta, megint fel akarta hozni a témát, miszerint beszélnünk kéne, de most még annyira sem volt alkalmas, mint fél órával ezelőtt.

– Hyung, a rádió… – kezdtem bele izgatottan, némi aggodalommal is a hangomban, tekintve, hogy rossz előérzetem volt ezzel a különös zajjal kapcsolatosan, de nem tudtam folytatni, mindkét kezemet megragadva vágott a szavamba.

– Mondd, hogy megtaláltad! – jelent meg arcán egy megkönnyebbült mosoly, amire duplán kellett pislognom. – Éppen erről akartam beszélni veled. Már pár napja rá sem néztem, ma pedig észrevettem, hogy eltűnt a közösségi térből.

– Az archívumok között volt – mondtam kissé akadozva, ahogy egy pillanatra elvesztem a különleges szempárban, amint észbe kaptam, esetlenül biccentettem a sötétbe vesző szekrénysorok labirintusa felé.

Arcára volt írva, ő is pont annyira állt értetlenül a helyzet előtt, mint én. Célirányosan indultunk meg ezúttal együtt az íróasztalomhoz, időközben pedig a kezemet elfelejtette elengedni. És én nem is bántam annyira.

– Igazából, azt akartam mondani, hogy valami nagyon furcsa történt. – Halk hangon kezdtem felvezetni, óvatos voltam, ha esetleg újra megszólalna a készülék, ne nyomjam el a beszédemmel. – Jelet kaphatott. Különös hang volt.

Bár én oldalprofilját figyeltem, ő le sem vette szemeit a rádióról, szavaimra egyszerre feszült meg állkapcsa és erősített kezem szorításán. A következő másodpercben el is engedett, odasietett a saját asztalához, és az azon lévő kopott bőrbevonatú tartóhoz, amely szemüvegét rejtette. Az élesebb látást biztosító segédeszköz felhelyezése után a székembe leülve tanulmányozta az általa építgetett szerkezet olyan beállításait, amihez én egy cseppet sem értettem. Akaratomon kívül is nagyot nyeltem. Túlságosan is vonzónak találtam, amikor a szemüvegét viselte.

– Akárki is hozta be ide, átállította a frekvenciát is – ráncolta szemöldökeit, majd mélyen elgondolkodva dőlt hátra. – Bár volt már rá példa, hogy magától is módosult. Mit hallottál? – kérdezte lágy hangon, én vele szemben támaszkodtam le az íróasztalra.

– Először recsegést, aztán pedig egy változó hangmagasságú statikus hang volt, amitől még most is kiráz a hideg. Nem is tudom, nem hallatszott eviláginak – mormoltam halkan, folyamatosan Hyunwoo arcát figyelve.