Voyager - A 926-os felhőkarcoló (Monsta X ff.)

4. Rész

A sűrű porfelhőt lágyan kavarta fel a szél, így a kilátást is eltakarta előlünk. Egyelőre ötletem sem volt, hogyan oldhatnánk meg a problémát, a tény, hogy minden körülöttem ácsorgó reményteljesen figyelt, még nagyobb terhet helyezett a vállamra. Ha az apám velünk lett volna, ő rögtön tudta volna, hogy mit kell tennünk. Egy nagy sóhajjal verekedtem át magam a tömegen, megkértem a kaput irányító munkásokat, hogy zárják le a kijáratot. Komoly arckifejezéssel, határozottan vettem az irányt barátom, doktor Chae Hyungwon hálókabinja felé. A kilincsre fogtam, közelebb húzódva köszörültem meg a torkomat.

– Hyung… – szólítottam meg egy kis aggodalommal a hangomban, ezt közvetlenül egy rövid kopogás követte. A kilincset is lenyomtam, de zárva volt. – Hétalvó… – mormoltam panaszosan, majd inkább magamhoz vettem a táblagépemet, a laborba sietve kezdtem üzenetet írni a csoportba.

Most nem akartam személyesen Kihyunt zavarni, főleg, hogy ilyen borzalmas hírt kellett közölnöm.

„A központ előtt hatalmas repedés húzódik. Ha ez így folytatódik, nagy baj lesz” – küldtem is el, aztán hirtelen támadt egy ötletem.

A szemüvegemet felvéve ragadtam magamhoz egy köteg üres papírt, egy ceruzát, aztán számításokat végeztem. Az egészségügyi központ fúrt kúton keresztül nyerte ki a vizet, így viszonylag nagyobb mennyiség állt rendelkezésünkre. Ha valahogyan nedvesebbé lehetne tenni a talajt…

– Olvastam az üzenetet, találjunk ki valamit gyorsan – vett egy nagy levegőt az érkező Hyungwon hyung, nagy lendülettel húzott mellém egy széket.

Órákon keresztül tervezgettünk egy öntözőrendszert, szerencsére az egész épületet megálmodó mérnök úr is a segítségünkre volt. Fogalmam sem volt, mennyire lesz hatékony, ha egyáltalán lesz elég alapanyag és idő elkészíteni, egy fáradt és gondterhelt sóhajjal dőltem hátra a forgósszékben, amikor egy pohár kávé és egy petróleumlámpa fénye mellett dolgozgattunk. Hamar ránk esteledett. Már éppen rá akartam beszélni a labor vezetőjét, vagyis Hyungwont, hogy mára hagyjuk abba, amikor nagy jövés-menés hangja érkezett a főfolyosó felől. Kíváncsi tekintettel néztem fel, hamarosan kitárult az ajtó. Egy szomorkásan mosolygó Kihyunie hyung nézett be, ahogy beljebb lépett, követte még Hyunwoo, Jooheon, Minhyuk is, a sort egy ismeretlen férfi zárta. Sötétkék katonai díszegyenruhában. Ő lenne az új lakó?

– Sziasztok! Üdv – köszöntötték egy kis meghajlással az idős, tapasztalt mérnököt is, majd körénk gyűltek.

– Elhoztuk az összes járművet. Itt az ideje mindenkinek elhagyni a központot, túl veszélyes itt maradni – ismertette a döntését megfontolt vezetőnk, közben helyettese a székem mögé lépve kezdte nyomkodni vállaimat. Ennyi órányi görnyedés után rohadt jól esett.

– Szóval itt folyik a sikertelen küzdelem a vírussal szemben – hümmögött fel a jókiállású katona, komótosan körbejárva a termet. Az egyik szemöldökömet felemelve néztem rá.

– Százados, kérem, jöjjön vissza ide mellém, ne kószáljon el – fogott rá zakójára szőkehajú barátunk, halkan dorgálta, közelebb hajolva hozzá.

– Az elkövetkezendő napokban eldől az épület sorsa, amíg kitalálunk valamit, biztonságban lehettek otthon – folytatta Hyunwoo hyung, majd el is kezdtük összepakolni a labor mozdítható eszközeit.

– Im professzor, Chae doktor úr! – rohant be az ajtón középkorú geológusunk a már így is meglehetősen népessé vált terembe. Arcán rémület látszott, a levegővételei is hevesebbek voltak. – A szeizmográf jelzett. Földrengés közeleg, az epicentrum ötvennégy kilométerre innen, délkeletre – hadarta el, én pedig az imént érkezett csapatra pillantottam. Már vagy három éve nem volt földrengés a környékünkön.