Voyager - A 926-os felhőkarcoló (Monsta X ff.)

11. Rész

Nem. Nem voltam képes elfogadni a tényt, hogy elmegy.

Úgy elsietett tőlem, bizonyára nem akarta, hogy marasztalni kezdjem, és végül beadja a derekát. Még hallottam a lift hangját, így miután egy pillanatra a plafon felé emeltem könnyfátyolos szemeimet, egy nagy levegőt véve siettem a lépcsőház felé. Borzasztóan sok emelet állt előttem, de nem volt más választásom, olyan gyorsan szedtem a lábaimat, ahogy csak tudtam. Szerettem volna tisztázni néhány dolgot. Kifulladva, hevesen emelkedő mellkassal trappoltam le a földszintre vezető utolsó lépcsősoron, a százados éppen akkor tette meg az utolsó, komótos lépéseit a főbejárat felé. Rossz volt nézni, ahogy bármiféle védőruházat nélkül, csupán egy gázálarcban készült kilépni a vörös por alkotta végtelen pusztába.

– Százados! – emeltem fel a hangomat, ahogy pedig lassan fordult egyet a tengelye körül, nagyokat szusszanva álltam tekintetét. Szinte már ijesztően komoly volt. – Csak hogy tudja – fújtam ki magam, így szünetet tartva mondandómban – nem azért könnyezek, mert ön elmegy. Hanem mert tudom, hogy a biztos halálba indul – közöltem vele szemrehányóan, amire leeresztette megfeszült vállait. Mielőtt bármit válaszolt volna, a tarkóját vakarva pillantott hátra a minket bámuló szkafanderes kapuőrök felé. Engem teljesen hidegen hagyott a „közönség”.

– Vállalom a következményeket – mondta a maszkja mögül.

Mindig ez a szöveg. Pedig senki sem kérte, hogy mártírkodjon.

Ahogy viszont újra felvette velem a szemkontaktust, egészen ellágyult a szívem. Mintha félelmet láttam volna azokban a sötét, elszánt szemekben. Persze, lehet, csak azért láttam így, mert azt akartam hinni, még Lee százados is elég gyáva lenne az önkéntes halálhoz.

– Hadd adjak valamit, mielőtt elmegy – hunytam le szemeimet egy hosszú pillanatra, miután úgy éreztem, alig jön ki hang a torkomon. Biccentettem neki, először vonakodott, végül követett engem a konyhába.

A rideg hangulatú, sötét helyiséget a két sarokban lévő petróleumlámpa meggyújtásával varázsoltam otthonosabbá, majd az innen nyíló méretes kamrába igyekeztem. A lehető leggyorsabban, azelőtt, hogy a százados lelépett volna a távollétemben, előkerestem egy üres, kétliteres műanyagpalackot. Mire visszaértem, a pilóta a konyhapultnak támaszkodva, az egyetlen védőeszközétől megszabadulva, összefont karokkal nézett ki a fejéből. Az arcára volt írva, hogy máshol járt gondolatban.

– Ez elég lesz pár napig, kérem, ossza be jól! – vált hangom egészen kétségbeesetté, miközben a kopott csapot megnyitva vártam, hogy megteljen a palack friss, hűs vízzel. Persze, tudtam, hogy ez csekély segítség, a teljes kiszáradástól is alig-alig védi két-három napig, de ez is több volt, mint a semmi.

Bár számít-e egyáltalán, hogy mennyi ideig éli túl, ha úgyis ugyanaz lesz a végkimenetel, nekem pedig fogalmam sem lesz róla, miként fogja végezni? Azért én bíztam benne, hogy minél tovább húzza odakint, annál nagyobb lesz az esély, hogy visszajön.

– Köszönöm, Minhyuk – motyogta az orra alatt halk hangon, majd miután átnyújtottam neki az innivalót, kibújt hátizsákjából, hogy gondosan elhelyezze benne. Én pedig csak ott álltam mellette összekócolódott hajjal, karikás szemekkel, pizsamában, mint egy rakás szerencsétlenség.

– Egy kis ételt is csomagolok, rendben? Egyszer szerencséje volt, de ha elmegy innen messzire, már nem leszek ott, hogy megmentsem az életét – mormoltam lesütött szemekkel, amire felém fordította fejét. – Gondolom a katonai bázist sem azért hagyta ott, mert ott olyan jól el lehetett éldegélni – morgolódtam halkan, miközben benéztem a hűtőbe.

– Ebben igazad van. De ha a túléléshez kell, átállok az ellenség oldalára is – támaszkodott vissza a pultnak, én pedig kishíján kiejtettem a kezemből az éppen magamhoz vett konzervet. Szörnyülködve néztem rá hátra a vállam fölött.