Voyager - A 926-os felhőkarcoló (Monsta X ff.)

1. Rész

Ugye még nem haltam meg?

Mi ez a furcsa, erőteljes nyomás a fejemben?

Várjunk. Ha érzem, hogy az agyam utat akar törni magának a koponyámon keresztül, akkor minden bizonnyal életben vagyok.

Bár sokszor okom volt azt érezni, hogy nincs értelme létezni, örültem ennek a ténynek.

Hirtelen pattantak ki a szemeim, ösztönszerűen kaptam levegő után. Az éltető oxigén fürgén áramlott be orrjárataimba, megkönnyebbülten sóhajtva mozdítottam meg végtagjaimat. A sisakomat borító vékony porréteg miatt csak egy felém nyúló kéz árnyát láttam, mögötte a halvány, sápadt napfényt.

– Kihyun, gyere, kelj föl onnan – segített fel a földről valaki, akinek hirtelen nem tudtam beazonosítani az érces hangját, de amint a szkafander anyagának hangos susogása közben talpra álltam, vissza is nyertem a tudatomat.

– Megint rosszul csatlakoztattam az oxigénpalackom? – pillantottam hátra a vörös porban hagyott lenyomatomra, közben tekintve, hogy szóba hoztam, rögtön megéreztem a méretes tartály súlyát a hátamra nehezedni.

– Elájultál az oxigénhiány miatt, de csak egy másodperc volt az egész, szerencsére épp ideértem én is. Nem is gondolnád, ez egy nagyon gyakori jelenség – helyezte kezét vállamra a középkorú férfi, Han úr. A legtehetségesebb gépész, akivel valaha találkoztam. – Itt az ideje indulnunk.

Most is ugyanolyan ámulattal figyeltem, mint mindig, hogy ilyen vékony testalkatú férfi létére mennyire könnyedén tudta kezelni ezt a hatalmas, több tonnát nyomó monstrumot. Azt a lánctalpas járművet, amellyel hatékonyan tudtunk közlekedni a sivár, égetően forró, porral borított vidéken. Még kissé kótyagos fejjel figyeltem a már milliószor bejárt útvonal környezetét, amikor pedig a portenger felkavarásával nagyot fékeztünk, ösztönszerűen összeszorítottam szemeimet. Pedig már legalább húsz éve nem fenyegetett az a veszély, hogy bármilyen formában is érintkeznem kell a mindenhová beférkőző szemcsékkel. Még csak alig tanultam meg pár dolgot a világról, már belénk nevelték a legfontosabb szabályt.

Az ajtón túl szkafander nélkül sehová.

Ahogy leülepedett az égbe repült porfelhő, a szemem elé tárult a körülbelül húsz perces utunk úticélja. A kupolás épület kívülről leginkább egy búvóhelyre hasonlított, belülről azonban laborokat és egy gyengélkedőt rejtett.

– Azt nézd! Hát ezt nem hiszem el – szólalt meg a mellettem ülő sofőr, a jármű egészen kisméretű ablakán kifelé mutatva. Egy szusszanással nyitotta fel a tetőt, így már én is láthattam mire gondol. Az egészségügyi központunktól csupán néhány méterre egy hatalmas repedés húzódott, olyan széles volt, hogy szinte azt suttogta, „elnyellek titeket a homokjárótokkal együtt, gonosz emberek”.

– Ez tegnap még nem volt itt – állapítottam meg szemöldökeimet ráncolva, majd mindketten úgy döntöttünk, hogy megnézzük közelebbről.

Egy nap. Egyetlen nap alatt ekkora változások mentek végbe a környezetünkben, és talán az egész világon. És miért? Mert mi, az emberiség tönkretettük a Földet. A természet a gyerekkorú énem szeme láttára haldoklott, majd egy nyári napon feladta a küzdelmet. Azelőtt sorozatos csapások értek minket, árvizek, pusztító forgószelek, nem kegyelmező erdőtüzek, soha nem látott erősségű földrengések gyérítették a lakosságot. A bolygó élni akart, azt pedig el akarta távolítani, ami akadályozta ebben. De sajnos az emberiség megnyerte a háborút. Pedig egy sokkal hatalmasabb erővel álltunk szemben, mint azt a világ működését irányító politikusok gondolták. A civilizáció összeomlott. A lakosok világszerte egy dologért kezdtek küzdeni. Az életben maradásért. Ennek immár húsz éve, a folyamatosan romló életkörülmények hatására az emberek fosztogatni kezdtek, belső háború dúlt abban az időszakban, amikor senki másra nem tudtunk támaszkodni, csakis egymásra. A kapzsiság, vagy inkább a túlélési ösztönök teljesen átalakították többek között a mi országunkat is. Az egykor virágzó, nyüzsgő településekből kihalt épületek és magukra hagyott holttestek sivár szellemvárosa lett. A légkör is meglehetősen megváltozott. A Nap már csak halványan sütött át a sűrű porrétegen, a mondhatni állandósult perzselő hőség, a kénszagú levegő többé nem biztosított szabad légzést számunkra. Számunkra… Azt gondolhatnánk, hogy ilyen körülmények között a Föld lakosai lassacskán mind megszűntek létezni, de ez nem így van. Lassan alkalmazkodunk.