Voyager - A 926-os felhőkarcoló (Monsta X ff.)

30. Rész

Ő lenne Miyeon barátja?

A hozzám képest valamivel alacsonyabb, fiatal férfi tekintete izzott a dühtől. És hirtelen nem tudtam eldönteni, mi lehetett az oka. Talán már sejtette, hogy mi a helyzet? Vagy látta, ahogy hozzáértem a barátnőjéhez, és félreértette? Inkább arra tippeltem volna, hogy miután magam mellé vettem a felhőkarcoló kiváló gyógynövény szakértőjét, felgyülemlett benne a tesztoszteron. Már legalább egy hónapja ellehetetlenítettem azt, hogy egy újabb együttlétre kényszerítse Miyeont. Saját hálókabint kapott itt, így csak nagyon ritkán járt haza. Hacsak nem csalta meg ez idő alatt a lányt – már pedig azt is kinéztem volna ebből a fickóból – akkor biztosan emiatt is feszült lehetett.

– Drágám, végre itt vagy – fordult egyet a tengelye körül Miyeon egy nagy mosollyal az arcán, reflexszerűen összehúzva magán a kardigánját. Nem tudtam szabadulni a rossz előérzetemtől, idegesen préseltem össze ajkaimat, miközben hátra léptem egyet, ezzel belépve a csendes megfigyelő szerepbe.

– Napok óta nem találkoztunk, de látom, te nagyon jól érzed magad itt – sóhajtott fel a férfi, miután becsukta maga mögött az ajtót, bár a kedvesét szuggerálta, láttam, hogy egy pillanatra felém tévedt a tekintete. – Mondd, amit akartál, mert így sem örültek, hogy el kellett jönnöm a munkából – lépdelt egészen közel, egyik kezével Miyeon arca felé nyúlt.

– Akkor azért vagy ilyen feszült, Wonbin-ah? – kérdezte, hangja pedig mintha megremegett volna. – Ígérem, nem fogom sokáig rabolni az idődet – biccentett egészen elkomolyodva, elindult az ajtó felé. Rögtön megértettem, szerette volna ultrahang felvételen is megmutatni a gyermeküket. Néhány másodpercnyi csönd alakult ki, a férfi tarkóját dörzsölve hajtotta le a fejét.

– Ma sem töltöd otthon az estét, igaz? – szólalt meg halk, szomorú hangon Wonbin, miközben követte Miyeont, illedelmesen kinyitotta az ajtót a barátnője előtt. Ők egymás mellett sétáltak, én pedig mögöttük, ahogy haladtunk végig az egészségügyi központ különösen kihalt folyosóján. Nagyon jó volt az időzítés egy ilyen titkos vizsgálathoz.

– Hát, még nem tudom. De lehet, hogy igen. – Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, miközben ezt mondta, és egy engedélykérő pillantást vetett felém.

Tudtam, mire megy ki a játék. Miyeon minden bizonnyal azt gondolta, hogy ha a barátja végre megtudja az igazat, akkor semmi akadálya nem lesz, hogy együtt töltsenek egy éjjelt a felhőkarcolóban, hisz így nem fog követelőzni. Efelől rengeteg kétségem volt. Egy alig hallható szusszanással léptem a megfelelő ajtóhoz, a köpenyem zsebéből kivettem a méretes kulcscsomót, mielőtt kinyitottam volna a zárat, körbepillantottam. Tiszta volt a terep, így lenyomtam a kilincset, majd magam elé engedtem a kismamát. Amíg én a falon lévő fogasra akasztottam a fehér köpenyem, Wonbin utolsóként belépett a helyiségbe, miután becsukta az ajtót, és felpillantott, mintha ledermedt volna. Az igaz, hogy a felhőkarcolóban nem sokan voltak jártasak a témában, főleg a fiatalabb generáció, de valószínűleg ebben a pillanatban elkezdte sejteni, miért is voltunk ott, ahol.

Komoly tekintettel gyűrtem fel ingem ujját a könyökömig, le sem vettem a szemeimet a párról. Csendesen szemeztek egymással, tisztes távolságból. Az elmúlt időszakban minden egyes napot együtt töltöttem a húszéves kismamával, és így csupán a testtartását látva tudtam, hogy mi járhat a fejében. Még az arcát sem láttam, mivel háttal állt nekem, de nagyon feszültnek tűnt. Már pont meg akartam szólalni, hogy minél hamarabb túlessünk a bejelentésen, ezzel kirántva őt ebből a stresszes állapotból, ami nincs jó hatással a babára, amikor a fiatal lány a párja kezéért nyúlt.

– Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan és mikor mondjam el… – szólalt meg halk hangon, lassan irányította párja kezét a növekvő pocakja felé.