Voyager - A 926-os felhőkarcoló (Monsta X ff.)

28. Rész

– Minhyuk szemszöge –

Minden porcikám sajgott, ahogy újra és újra átfordultam a jobb oldalamról a balra, majd vissza. A karanténszoba matraca sokkal keményebbnek bizonyult, mint a már jól megszokott fekhelyem. Szörnyű, felületes alvásomból ébredeztem, fogalmam sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, de amikor végre magamra erőszakoltam, hogy felüljek, arra következtettem, hogy korán lehetett még. Jooheon a másik matracon aludt, kezében fogva nyakláncát, meglehetősen békésnek tűnt az arca a körülmények ellenére. Még halkan horkolt is. A szememet dörzsölve, egy kimerült szusszanással pillantottam magam mögé. Hát persze, hogy a drága százados szomorú tekintete nézett vissza rám. Továbbra is össze volt kuporodva a fal mellett. Ekkor megfordult a fejemben, talán mégsem telt el még olyan sok idő?

– Századosom… Hogy érzed magad? – kérdeztem rá suttogva, miközben a támaszkodásra használt karom kezdte megadni magát, így visszadőltem a matracra, de ezúttal Hoseok felé fordulva. Pár pillanatig nem mondott semmit, csak a szemöldökeit ráncolva szakította meg a szemkontaktust, aztán egy nagy sóhajjal kinyújtotta a lábait. Minden bizonnyal nagyon el volt gémberedve.

– Nem kellett volna hozzám érned. Bőven elég lett volna, ha tisztes távolságból vágod a fejemhez a mondanivalód. Akkor most nem kéne neked is itt lenned – mormolta halkan, hangját pedig átjárta a színtiszta megbántottság, ha jól vontam le a következtetést. Nyeltem egy nagyot, ahogy visszagondoltam rá, miket is mondtam neki. És hogy mennyire megszakadt a szívem, amikor pánikrohamszerű tüneteket produkált.

– Én… – kezdtem volna esetlen magyarázásba, de rögtön összecsuktam inkább az ajkaimat, ahogy lehunyt szemekkel intett egyet.

Újra csak Jooheon szuszogása töltötte be a teret, a szívem pedig millió darabra tört, akárhányszor rápillantottam álmaim férfijára. Végre kicsit pihentette a szemét. A térdeit átölelve hajtotta le fejét, elutasító testtartása láttán én is inkább becsuktam a szemeimet. Gondoltam, majd később megbeszéljük, hisz igazán komoly dologról volt szó. Ő egyedül sem mehetett volna ki csak így a kapun túlra, de a tény, hogy másokat, köztük egy gyereket is magával vitt, túlment minden határon. És szerettem volna, ha ezt ő is megérti. Ahogy ezen gondolkodtam, kezdtem úgy érezni, hogy lassacskán elfogy a levegő idebent. Vagy csak fojtogatott a tény, hogy hibáztam, rosszul kezeltem a helyzetet.

Gondoltam, megnézem Changkyunt, aki a tökéletesen szigetelt karanténszobán kívül, az ablak mellett ücsörgött egy széken, szkafandert viselve, és várta, hogy esetleg mutatja-e bármelyikünk is a vírus jeleit. A fiatal zseni szerint erre azért volt szükség, mert így kívánta az évtizedekkel ezelőtt létrehozott protokoll, de ő sem gondolta, hogy a két jómadár potenciálisan megfertőződött. Korábban voltak olyan találgatások, hogy a vírus még a maró levegőben is benne volt, de ez megcáfolódoni látszott, az élő példa pedig a százados volt. Hiszen ő napokat töltött odakint egyetlen gázálarccal, és még nyílt sebet is szerzett közvetlenül egy hordozótól.

Megálltam a mozgásban, ahogy olyan őrült gondolatok jutottak az eszembe, mint hogy a katonaság által előállított doppingszer lehet a vírus ellenszere, és ezért nem fertőződött meg eddig. De rögtön el is vetettem a gondolatot, ahogy Jooheonra pillantottam. Ha igaz lett volna a hirtelen jött ötletem, a kereszténysrácunk alatt lévő matrac ekkorra már majdnem a halálos ágyává változott volna. Szerencsére úgy tűnt, hogy minden rendben.

Mire folytattam volna a feltápászkodást, hogy beszéljek Changkyunnal, egy szusszanás jelezte, hogy az ajtó többé nem záródott légmentesen, hamarosan ki is tárult. Végre!

– Letelt a tizennyolc órás karantén – jelent meg az ajtóban Im professzor, ezúttal a sisakja nélkül, halványan mosolygott.

A mély hang hallatára Jooheon éles szemei szinte kipattantak, kezeit összekulcsolva emelte tekintetét a plafon felé, miután feltolta magát ülőhelyzetbe.