Szuperhősök világában I. - A kezdetek /BEFEJEZETT/

5. Fejezet - Rejtélyes ellenség

Szuperhősök világában

5. Fejezet – Rejtélyes ellenség

Eron szemszöge

Reggel a Nap fényesen sütött, már korán fent kukorékoltam. Az este nem aludtam valami jól, de ahhoz képest nem éreztem magamat annyira fáradtnak. Próbáltam nem gondolni a múlt esti eseményekre, s inkább szerettem volna élvezni a napot. Én keltem fel legelőször. Gyorsan fel is takarítottam a festmény maradványait, mivel a múlt esti történések után még ott maradt a földön. Mire ezzel végeztem már a többiek is felkeltek. Megkérdezték, jobban vagyok-e, mire én bólogattam, még akkor is, ha nem volt teljesen igaz. Reggel öt óra lehetett, gyorsan elkészült mindenki, s már el is indultunk a főépület felé. Ilyen korán még az egész erdőt hatalmas köd lepte el, nem sok mindent lehetett látni. A levegő elég hideg volt, a fákon ülő szárnyasok, s a tóban úszkáló halak is elbújtak. Amint az épület elé értünk, két fegyveres őr állta az utunkat, nem akartak minket beengedni. Azt mondták meg kell várnunk az oktatónkat. Minden héten egy nap elméleti óránk volt, itt tanultunk többet a szuperhősök és a H.E.R.O. történetéről. A hét többi napján gyakorlati órákat tartottak, itt tanították meg használni az erőnket. Vártunk, s vártunk az épület előtt, de hiába ácsorogtunk tíz, húsz, harminc percet, nem jött senki. Majdnem megfagytunk, mikor hirtelen az ajtó magától kinyílt. Szemünk a kétszeresére tágult, annyira meglepődtünk. Mögöttünk egy ötven év körüli, fekete hajú, ázsiai nő állt. Onnan gondoltuk, hogy ötven éves lehet, hogy az arcán enyhe ráncok sorakoztak. Az ő szuperereje a telekinézis volt. Ez röviden azt jelenti, hogy valaki képes az akaratával tárgyakat vagy élőlényeket irányítani, anélkül, hogy hozzájuk érne. Az ajtót is így nyitotta ki. A nő a lényegre törve ezt kérdezte:

- Bemehetnénk?

Erre mindenki igent mondott, mivel akkor már közel fél órája fagyoskodtunk odakint, így a benti melegségnek eléggé örültünk volna. Az épületen belül egy folyosó végén egy kis teremben foglaltunk helyet. Hasonlóan nézett ki, mint egy iskolának a tanterme, csak kisebb volt. Néhány padot és egy táblát leszámítva nem is volt ott semmi, maximum néhány páfrány, hogy valamivel kitöltsék a terem sarkait, illetve, hogy legyen egy kis dekoráció. Ezen kívül nem hinném, hogy sok szerepe lett volna azoknak a növényeknek. Miután leültünk, a nő bemutatkozott:

- Az én nevem Ahmya.

Mikor Hammond megpróbált bemutatkozni, a nő rászólt:

- Nem érdekel a neved, nem vagyok oktató. Helyettesítőnek jöttem. Ha minden jól megy, nem én foglak titeket tanítani.

-36-

- Jó, a tanár már most bunkó – súgta nekünk Nolen.

- Van valami mondandód? – tette fel a kérdést a nő Nolen-nek.

- Semmi különös, csak nem értem, hogy nekünk miért kell tudnia az ön nevét, ha a mi nevünk nem érdekli.

- Csak azért mondtam el a nevemet, hogy tudjatok szólítani valahogy. Utálom, ha magáznak. Öregnek érzem magam tőle.

- Na és önnek... vagyis neked nem kellene tudnod a mi nevünket, hogy te is tudj valahogy szólítani minket? – kérdezte Amelia összezavarodottan.

- Nem szükséges. Most rátok nézve tudok nektek adni egy becenevet. Te! – mondta Hammond-ra mutatva. – Táskás szem!

- Táskás szem? Azért annyira csak nem tűnhetek fáradtnak, elég sokat aludtam – emelte fel vállait Hammond.