Szuperhősök világában I. - A kezdetek /BEFEJEZETT/

14. Fejezet - Egy tollas cimbora

Szuperhősök világában

14. Fejezet – Egy tollas cimbora

Alexa szemszöge

Most azt a történetet szeretném veled megosztani, amikor megtanultam, hogyha mások segítséget nyújtanak, nem szégyen az, ha elfogadom. Azon a szép, keddi napon jöttem rá, hogy nem baj, ha néha elfogadom a barátaim segítségét. Nyilván nem azt mondom, hogy az embernek semmit sem kell egyedül csinálnia, s mindig másokra kell támaszkodnia, de fontos, hogyha vannak szeretteink és ők segítséget nyújtanak, elfogadjuk azt.

Szóval, hol is kezdődik ez a történet? Reggel éppen Stella egyik klónjával folytattuk az erőink elsajátítását. A bázis mellett voltunk egy kis tisztáson, ahol Stella különféle érdekességeket mutatott nekünk a szupererőkkel kapcsolatosan. Például megmutatta Eron-nak és Nolen-nek, hogy a villámot és a tüzet hogyan formálják akaratuk szerint. Hiszen, ha már minden szupererővel rendelkező ember a személyisége alapján szerzi meg képességét, jó, ha ők is a saját tetszésük szerint használják az erejüket. Hisz nincs két egyforma ember, ezért nincs két teljesen egyforma szupererő sem. Eron a villámból egy kard formát alakított ki magának. Állítása szerint nagyon régen járt vívni, azonban nem tartott sokáig. Nolen tűzből szekercéket csinált magának, mindig is kedvelte a norvég mitológiát és kultúrát, ezért döntött ezen fegyverek mellett. Ezek után Amelia-nak mutatta meg, hogyan őrizhet meg az ereje használata közben több energiát. Ez nekem is előnyös volt, azonban Amelia-nak még inkább, mivel mikor ő használta az erejét, mindig elkezdett vérezni az orra. Nekem nem akadtak ilyen problémáim. Gondolom azért, mert az állatokkal való kommunikáció könnyebb, és kevesebb energiát emészt fel, mint az, hogy valaki a mások fejében zajló gondolatokat látja. Hammond már akkor is egész jól használta a képességét, az emberfeletti erejével sok mindent véghez tudott vinni, de azért ő is maradt a kiképzésen, hátha több mindent megtanulhat.

Miután végeztünk, gondoltam, megnézem azt a makicsaládot a bázistól nem messze, akikkel már egész jó barátságot kötöttem. Majdnem minden nap elmentem meglátogatni őket, s vittem nekik valami kis falánkságot is. Az a nap se volt más, a hűtőnkből kivettem némi gyümölcsöt, s elvittem nekik. Mikor odaértem a banánfához, kivételesen nem ugrottak rám örömükben, hanem szomorkásan ültek egyhelyben. Láttam, hogy valami nincs rendben. Bár az állatok egész jól megértettek már akkor is, én még nem teljesen tudtam beszélni a nyelvükön. Hiába makogtak, nem értettem semmit. Észrevettem, hogy az egyik kölykük nem volt ott velük. Egy kis szürke színű makákó, a jobb szeménél egy foltban a bundája fekete színű volt. Addig mindig láttam, azonban aznap nem tartózkodott ott. Gondoltam, hogy a családja emiatt volt annyira letört. Megkérdeztem, hol van a kölykük, de nem tudták megmutatni.

-122-

Lehetséges, hogy ők se tudták, mi történt vele, vagy hogy hol van, csak annyit vettek észre, miképp eltűnt. Bár szerettem volna egymagamban megoldani a dolgot, de beláttam, muszáj segítséget kérnem. Kicsit rossz szájízzel visszasiettem a bázisra, s néhány perc elteltével már ismét a banánfa előtt álltam egy barátom társaságában.

- Pontosan miért is vagyok itt? – kérdezte Amelia.

- Nem szívesen rángattalak ide, de szükségem van a segítségedre – nyögtem ki.

- Semmi gond. Miben segíthetek?

- Ennek a makicsaládnak eltűnt az egyik kölyke, de mivel nem teljesen értem még az állatok nyelvét, illetve ők se tudják pontosan, hol van, reméltem te talán tudsz segíteni.