| WILD CAT |

13. Kalapács

"Made me learn a little bit faster
Made my skin a little bit thicker
Makes me that much smarter
So thanks for making me a fighter"

- Raquel, megmutatná kérem a felvételt? - kérdezi Wanda, az ügyvédem.
- Hogyne! - keresem elő a pendriveot, hogy csatlakoztassam Toto laptopjához. Zajlik a jogi konzultáció, a csapatfőnököm, Josh, a csapat ügyvédje, és Lewis van még jelen. Lejátszom a videót, amiből a kis romantikus jelenetünk természetesen utólag ki lett vágva. Rajtam kívül mindenki most szembesül vele először. Lewist figyelem, mellettem ül, és titkon a combomra teszi a kezét. A többiek persze nem látják. Érzem, ahogyan ökölbe szorulnak az ujjai, látom, ahogyan megfeszül az álla. Hozzá érve óvatosan kibontom a tenyerét, és összekulcsolom a kezeinket. Simogatni kezdem a kézfejét, hogy megnyugtassam. Mély levegőket vesz, és egy idő után elérem a célom. Wanda a felvételt is számításba véve megnyugtat, hogy így biztosan a javamra ítélnek. De én csak akkor nyugszom meg, ha a bíró mondja a szemembe a végső döntését. Addig lesz még pár álmatlan éjszakám.

***

A tárgyalás napja van. Két hete nem alszom, mióta tudom, számolom az órákat és a perceket. Újabb hotelszoba, újabb pánikban készülődés. Lewissal egészre beszéltük meg, hogy találkozunk odalent, és most óra ötven perc van. Baromira nem vagyok kész, mikor kopog az ajtómon. Szaladok kinyitni, és kifulladva engedem be.
- Szia! - lihegem.
- Szia! Te lefutottál egy maratont? - néz végig rajtam.
- Gyere be, egy pillanat és megvagyok csak...
- Nyugi, van időnk, azért jöttem korábban, hogy megnézzem minden rendben van e veled - próbál lecsillapítani. De a közelsége csak még jobban felfokozza az érzelmi állapotom. Megbeszéltük, hogy Amerikáig tartjuk a távolságot, amíg le nem tisztázzuk kettőnk dolgát. Nehezen, de tartjuk.
- Hát, azon kívül, hogy a pulzusom a háromszázat verdesi minden oké - kapkodom fel sietve a cipőm, és szenvedek egy sort a csatjával.
- Hadd segítsek! - próbál lenyugtatni ismét, és leül az ágyra. A combjára teszem a lábam, becsatolja rajta a cipőt. Aztán a másikat is. Jesszusom, ennek nem kéne ilyen izgatónak lennie, hogy a bokámat fogdossa. Kibontom a hajam, és most az ezüst nyakláncomat próbálom becsatolni, de még mindig remeg a kezem az idegtől. Szó nélkül átveszi tőlem, elsöpröm a hullámos tincseket az útból, ő pedig matat egy kicsit a tarkómon, míg becsatolja a vékony láncot.
- Ezt mindig viseled, különleges ékszer? - kérdezi hirtelen. Milyen figyelmes.
- Carlostól kaptam a huszadik szülinapomra. Nem ma volt basszus - nevetek fel kínosan.
- Mi az hogy nem ma volt? Hol a fiatalos hozzáállás? - böki meg az oldalam, amire összerándulok és felsikoltok.
- Nincs és soha nem is volt! - nyújtom rá a nyelvem, aztán felveszem a blézerem ami a nadrágkosztümöm másik felét képezi. - Hogy nézek ki? - aggodalmaskodom.
- Gyönyörű vagy mint mindig - mér végig alaposan. - Mehetünk?
- Igen - sóhajtok.

Kinyitja nekem a kocsiajtót, és besegít a szépséges Mercedes ülésére. Húsz perces autóút a bíróság épülete, ahol már valószínűleg rengeteg újságíró vár bennünket. Igyekeztünk minél diszkrétebben kezelni a helyzetet, de óhatatlanul híre ment. Már a hotel mélygarázsából kihajtva a kapunál is állnak hiénák. Csendben telik az utunk, halkan szól a zene a rádióból. Lewis keze a váltón, az enyém az övén. Deja vu. Egyszer csak a kihangosítón megcsörren a telefonja. Daniel aki hívja, mikor meglátom, hogy a kontakt neve "Ausztrál idióta" majdnem elnevetem magam. Túl ideges vagyok a kacarászáshoz.
- Mondjad Daniel!
- Hol vagytok már?
- Mindjárt ott vagyunk, nyugi!
- Jól van. Aztán nehogy mégis elkéssetek mert éppen a hátsó ülésen szexeltek. Még nem akarok keresztapa lenni, vigyázzál Raquelre! - jelenti ki teljes komolysággal. Na erre már halkan fulladozni kezdek, nehogy meghallja a jelenlétem.
- Mint a szemem fényére Daniel, leteszlek, mert tenyleg mindjárt ott vagyunk - zárja le gyorsan a kínos beszélgetést Lewis.
- Mit is mondott Danny arról a hátsó ülésről...? - gondolkodom hangosan, hogy idegesítsem.
- Azt hittem megbeszéltük, hogy szünet van kiscica - szólít újra a régi becenevemen.
- Szavak, ígéretek, nekem ezek már semmit sem jelentenek! - teszem a mellkasomra a kezem drámaian, és hátraszegem a fejem.
- Még egy ilyen mozdulat szépségem, és abból tényleg késés lesz - villantja rám a tekintetét. Már megint ez a különös bizsergés... De megint nincs időnk, beparkolunk a bíróság épületéhez.