| WILD CAT |

27. Családias

"Not really sure how to feel about it
Something in the way you move
Makes me feel like I can't live without you
It takes me all the way
I want you to stay"

- Mindenről hallani akarok! - szögezem le, mikor Val átjön csütörtök este a hotelszobámba.
- Úgyszintén! - mondja kórusban Francesca és Chloe. Az ágyon ülünk kört alkotva, egy rakás chipssel és csokival. Val éppen elkezdene beszélni, mikor kopogás hallatszik. Kiszaladva Tint pillantom meg, aki félretolva engem besprintel a szobába.
- Engem nehogy kihagyjatok! - kiabál, aztán elsápad mikor meglátja az ágyra halmozott kajamennyiséget. - Vegyük úgy, hogy vak vagyok és senkinek nem esik bántódása - reagálja le.
- Oké oké, csak kezdjük végre! - tapsol Chlo. A bővült társaság mint egy vallató bizottság üli körbe szegény Valentinet.
- Honnan kezdjem? - piszkálgatja a raszta tincseit kínjában.
- Az elejétől baby! - bíztatja Austin.
- Oké, szóval Chlo szülinapja után ugye elkérte a számom. Aztán előző héten a szünetben ugye felhívott, hogy lenne e kedvem találkozni. Úgyhogy elmentem hozzá Franciaországba és a lakásán aludtam aznap éjjel...
- Aludtál, mi? - legyint Fran.
- Igen, aludtam. Is. Meg előtte volt más is...
- Csajszi minket nem az alvási szokásaid érdekelnek hanem hogy Gasly mennyire... Hogy mondjam ezt illendően? Tehetséges, fogalmazzuk így... - darálja az edzőm.
- Tízes skála? - próbálok segíteni.
- Száz? - húzza össze magát szégyenlősen Val.
- Mamma mía! - üvöltünk fel mind.
- Részletek drága, részletek! - sürgeti a húgom.
- Úristen de kínos! - temeti a kezébe az arcát. - Én nem tudom... Annyit tudok, hogy én ilyet még soha. Aztakurva! - dől hanyatt.
- Mesélj még! - próbálok kihúzni belőle valamit. És végre belekezd. Rengeteget röhögünk és huhogunk a beszámoló alatt, Tinnek többször is torkán akad a chips, amire rávettük, hogy megegye. Mikor kifulladozta magát, megpróbálunk konklúziót keresni.
- Figy, ez lehet vagy többéjszakás, vagy csak szex, vagy igazából bármi is... - töprengek.
- Azt tudom, hogy nekem ez az egy nem volt elég - szegi hátra a fejét Valentine.
- Kislány, egyszerű a dolog. Kérd el a szobaszámát öltözz fel csinosan, a többi meg majd jön magától - von vállat Austin.
- Nem akarok nagyon nyomulni...
- Pedig szerintem bejönne neki - véli Fran.
- Csináld azt amit a szíved súg! - mondom direkt klisésen, mire kitör a vidámság. Pletykálással telik az est további része is, sorban terítékre kerül mindenki. Rengeteget nevetünk és remekül szórakozunk. Kellenek az ilyen esték.

***

- Anthony, nagyon örülök, a fiam rengeteget mesélt rólad.
- Raquel. Szintén, örülök, hogy megismerhetem.
- Nicolas, de hívj csak Nicnek. Csodálkoztam mikor Lewis mesélte, hogy megismert végre egy normális lányt - vigyorog rám a testvér.
- Én is meglepődtem - válaszolom, nem kis nevetést okozva.
- Na szép, máris kezdődik... - forgatja a szemét Lew.
- Várj amíg belejövünk! - paskolja meg a vállát Nic. Azt hiszem mi ketten nagyon jó barátok leszünk. A továbbiakban semlegesen beszélgetünk, hiszen mindenki sürög forog körülöttünk a motorhomeban. Egyszer csak üzenetem érkezik.

Carlocito: Mindjárt ott, anya szeretne majd látni.
Rara: Merre?
Carlocito: Merc motorhome felé valahol, pár perc.
Rara: Oké.

- A családom pár perc múlva landol - mosolygok remek színészi képességgel. Lewis aggodalmasan néz rám. - Kimegyek eléjük, jössz? - nézek rá.
- Persze - áll fel az asztaltól. - Ismeritek a járást, azt hiszem! - biccent a családja felé.
- Hogyne fiam! Raquel, majd még találkozunk a hétvége folyamán - int Anthony.
- Még szép! - kacsintok, aztán kisétálunk az épületből. Egymás mellett tisztes távolságban szeljük át a paddockot, a beléptető kapuhoz érve meg is pillantjuk akikre vártunk. Elsőként Carlos jut be, én egy öleléssel, Lewis haveri kézfogással üdvözli. Aztán jön a keményebb fele. Anya csak megáll előttünk, nem mozdulva várja mi mit lépünk.
- Señora Vázquez de Castro, azt hiszem még nem volt szerencsém - csókol kezet neki. - Lewis Hamilton - mutatkozik be, mintha nem lenne egyértelmű ki is ő. Az anyám szabályosan lehidal. Látom a tekintetében mennyire meglepett, bár roppant ügyesen palástolja.
- Örvendek! - ennyit sikerül kinyögnie. Hozzám nem szól továbbra sem. Apa gyorsan ad nekem egy puszit aztán határozottan kezet fog Lewissal. Beáll a kínos csend. Szerencsére az idő nekünk dolgozik.
- Azt hiszem nekünk el kéne kezdeni készülődni - néz rám a barátom csekkolva az időt.
- Igen, ti menjetek nyugodtan a motorhomehoz, Lew tesója és apukája is ott van valahol! - búcsúzom a családomtól, aztán sietve visszatérünk az istállóhoz. Beöltözés, autó, kör, pályarekord. Pole pozíció. Itthon nagyobb dicsőség ez mint bármikor, mindenki gratulál nekem, kivéve egy embert. Anya egy szót sem intéz hozzám egész nap. Igyekszem haragudni rá, és őt beállítani a rossznak de egyszerűen sokkal mélyebben érint a közömbössége mint várom. Este a szobámban nem bírom tovább és kifakadok.

- Carlocito én ezt nem bírom. Komolyan, neki áll feljebb? Komolyan? - hadonászok miközben kényszeresen pakolgatom a ruháim. - Úgy nézett rám egész nap mint egy idegenre akit nem is ismer de már eldöntötte magában, hogy gyűlöl. Mit akar ezzel elérni? Kérjek tőle bocsánatot? Na azt nem...
- Figyelj Rara én beszéltem vele és... Pont ugyanezt mondta - sóhajt Carlos. - Ez azon fog múlni, melyikőtök enged előbb...
- De miért én? Utálom, hogy mindig minden szar rajtam csapódik le. Legyen ő az okosabb! Nekem közben dolgom is van, és nem tesz jót az ember idegeinek ha háromszáznál a pulzusa kétszer annyi. Francért húzom fel magam ezen ennyire?
- Mert ilyen a természeted. Gyere már ide hermanita! - tárja ki a karját. Odaballagok hozzá, a mellkasának támasztom a fejem, és engedem, hogy megszorongasson. - Majd ez is rendeződik mint minden.
- Egyszer csak egy percre, azt kívánom ne legyen semmi gond. Semmi konfliktus, semmi dráma csak hagyjon mindenki élni.
- Nem így működik Rara, de majd eljutunk oda is. Minden rendben - simogatja a hajam.
- Remélem öcsi. Remélem.
- Na megyek mielőtt a lovagod itt talál - legyint lemondóan és kisétál. Hitetlenkedve nevetek fel, és alig pár percet kell várnom csak, hogy Lewis valóban megérkezzen. Már nagyjából lenyugszom, de még mindig látja rajtam az ideget.
- Ki húzott fel mi vida? - von ölelésbe.
- Az anyám. Egész nap hozzám se szólt és ő is csak magára gondol.
- Majd kibékültök, ezen ne aggódj! - csókol homlokon. - Nekem inkább van aggódni valóm!
- Miért? - fonom át a nyakát a kezemmel.
- Mert ez a gyönyörű és tehetséges versenyző aki itt áll sorban nyeri a futamokat előttem! - mosolyog.
- Aggódj is! - nyújtom rá a nyelvem.
- Vigyázz, mert leharapom! - nevet.
- Azt próbáld meg! - lököm meg a mellkasát, de olyan erősen tart, hogy csak visszapattanok és még közelebb kerülök hozzá.
- Ezt vegyem fenyegetésnek?
- Vedd kihívásnak! - csókolom meg hevesen. Hosszú percekig elvagyunk ezzel, aztán elhúzódik tőlem. - Baj van?
- Semmi baba csak... Hibásnak érzem magam...
- Miért?
- Nem lehetek az a férfi akit édesanyád szán neked. És ha valaki, ő biztosan tudhatja mi a legjobb neked...
- Én. Én vagyok az aki tudja mi a legjobb nekem. Úgyhogy hallgass el szépen, és csókolj meg újra! - hajolok hozzá, de a kezével megállítja a szám.
- Komolyan beszélek Raquel. Nem tudom az vagyok e akit érdemelsz és ez nyomaszt. Sokat gondolkodom ezen mióta az enyém vagy...
- Idefigyelj! A legcsodálatosabb ember vagy akit valaha ismertem és az egyetlen ezen a világon akire kérdés nélkül rábíznám magam. Tudom, hogy bármit megtennél értem és meg is teszed. Minden egyes nap a legboldogabb nő vagyok a világon miattad! Bízom benned és ez nekem már bőven elég. Rád várok Lewis, nem is tudom mióta. Ott találtam meg az igaz szerelmet ahol a legkevésbé kerestem. Az orrom előtt - viszem óvatosan közelebb az ajkaim.

- Mit akarsz szépségem?
- Téged! - rántom magamhoz. Ezúttal már nem ellenáll, érzem ahogyan ellazul és belesimul az ölelésembe. Megragadva a kezét az ágy felé vezetem, engedelmesen követ. Enyhén meglököm, lehuppan én pedig az ölébe ülök. Egy pillanatra sem szakítjuk el az ajkainkat egymástól, annyira szorosan tartjuk egymást amennyire csak lehet. Egymás kapaszkodói vagyunk, biztonság, menedék. Elválok tőle egy pillanatra, de csak addig amíg megszabadítom magunkat a felsőinktől. Így még többet érezhetek belőle. Visszatérünk a csókhoz újra, még egy fokkal szenvedélyesebben. Hosszú napok óta nem voltunk együtt, nagyon vágytunk már egymásra. Enyhén megemelem a csípőm, és kis szerencsétlenkedés után a nadrágomtól is elbúcsúzom. A kezei egyből a fenekemre csúsznak, és finoman simogatni kezd. Halk sóhaj hagyja el a számat de elnyeli a csók. Ismét feltápászkodom, ezúttal őt vetkőztetem tovább. Már csak az alsóneműnk választ el minket egymástól.
- A tiéd vagyok, és te az enyém - suttogom a fülébe.
- A tiéd vagyok, és te az enyém - ismétli utánam, aztán lehúzza előbb a saját majd az én fehérneműmet is. Most már tényleg csak mi ketten vagyunk. Semmi zavaró tényező. Mikor mindketten felkészültek vagyunk, felemelkedem, majd visszaülök az ágyékára. Újabb hatalmas sóhaj. Időt hagy nekem, hogy megszokjam, aztán a kezét a csípőmre téve finoman irányítja a mozdulataim. Egyre bátrabbak és gyorsabbak vagyunk ahogyan telik az idő. Éhesek voltunk és fáradtak. Hiányzott, pedig végig velem volt. Mindig ilyen lesz? A közelsége olyan érzelmekkel tölt el amelyeket nem tudok leírni, sem pedig pótolni máshogyan. A testiség új értelmet nyert számomra. Eddig a férfiak dominanciájának és büntetőeszköznek tartottam. Érzelemmentes kényszernek és fájdalomnak. Aztán jött ő, és megtörtént ez a csoda. Minden alkalommal más de mégis ugyan olyan. Biztonságos és otthonos érzés. A testem elernyed, megtartja a hátam, nehogy elessek. Felfektet az ágyra, mellém fekszik és átölel. A mellkasán nyugtatom a fejem miközben a kezemet csókolgatja.
- Szeretlek! Nem érdekel ki mit mond és ki mit gondol kettőnkről. Veled akarok lenni!
- Én is szeretlek téged macska! Mindent meg fogok tenni, hogy ez működjön!