Alkonyat: Utódok

Antoan

Szereztem egy gépet. Bevetettem némi csáberőt és egy jó köteg százast, de már a felhők felett szállunk Közép-Amerika felé. 

Hátradöntöm a fejem és elgondolkodom a régi időkön. Még Antoan előtt. Amikor még az európai kontinenst jártam egyedül. Norvég halászokkal halásztam, megnéztem egy kis bika születését Spanyolországban, megtanultam hogy kell sültkrumplit sütni, az őshazájában Belgiumban. Próbálom ezekkel az emlékekkel nyugtatni magam. Antoannal Skóciában találkoztam. Hatalmas eső esett. Minden folyó áradt. Nekem pedig minden pénzem elfogyott. Egy falu kis fogadójába tértem be. Ázott voltam és éhes. Az utolsó mentsváram egy kórház ebben a faluban nem tartott vért. Pedig minden kórházban kéne lennie. A helyiek biztos bíztak benne, hogy amint egyiküknek szüksége lenne vérre egy szomszéd majd örömmel ad. Gúnyosan elvigyorodtam,  hát ezt most egyikük bánja. Ekkor láttam meg. Vagyis inkább éreztem. Az illata... Friss vérszagot árasztott. Háttal ült nekem én pedig nemes egyszerűséggel beültem az ölébe és kértem,  ossza meg velem a vacsoráját.  

Kinyitom a szemem. A gép rázkódik. 

- Szerinted ha lezuhanna... túlélnénk? - kérdezi David.

Visszabámulok rá.

- Te túlélnéd. - Csak ennyit mond. Én pedig egyetértek vele. 

Pár óra múlva a gép ereszkedni kezd. Már lassan dél van. Felveszem a pulóveremet és a kapucnit is felhajtom. David hasonlóan tesz a kabátjával. Leszállás után besétálunk a városkába. Zsebredugott kézzel, lehajtott fejjel sétálunk. Néhányan utánunk fordulnak,de nincsenek sokan az utcákon. Egy kávézó hátsó, árnyékos teraszára ülünk be. David lehúzza a csukjáját és felnéz a pincérnőre aki azonnan elalél. Én felveszem a napszemüveget amit idefelé vettem egy bódéstól és rendelek. Magamnak egy süteményt, Davidnek kávét, nem mintha számítana. Csendben ülünk felettük. Egy pár érkezik. Középkorúak. Megilletődve néznek ránk, aztán leülnek a szomszédos asztalhoz. Hallom ahogy rólunk beszélnek. Nem értik két modell mit keres itt a szegény városukban délben. Megforgatom a szemem. A pincérnő érkezik hozzájuk. Miután felvette a rendelést szabadkozva kérdezi Davidet (habár én rendeltem és csak én beszélek spanyolul) hogy nem ízlik e valami, miért nem fogyasztunk. David értetlenül néz rám.

- Azt kérdezi miért nem eszünk. - mondom vigyorogva. 

- Legyél kedves! - mondja a pincérnőre nézve elnézően. 

Megmondom a lánynak, hogy csak elbeszéltük az időt és még őelőtte vágok is a süteményből, aztán agyondícsérem. Miután elment unottan nézek magam elé. Olyan hiszékenyek...

- Hogy tudsz undor nélkül enni?

- Része volt a kiképzésnek. - ezzel le is zárom a témát. 

Egészen délutánig maradunk itt. Miután már a "vacsorát" is megettük távozunk. David fizet és jókora jattot hagy a lánynak, aki alig győzi megköszönni. 

- Vennünk kell neked egy öltönyt. - intek egy bolt felé - Menj be és válassz. A legdrágábbat. Itt megvárlak a fa alatt. Siessél! - David csak morcosan néz, de azért bemegy. Egy óra múlva jön ki. - Hadd lássam! - nyúlok a zsák felé.

- Miért nem jöttél akkor be?!- löki oda dühösen. - Egy életig tartott mire az összeset felpróbáltatta velem. 

Kihúzom a cipzárt. Sötétzöld öltöny van benne, nadrággal és cipővel. Biccentek. A bolt méretéhez képest, nagyon minőségi. 

- Megteszi. 

-És most? - ül le mellém a fa alá.

- Várunk...- még ki se mondtam. Egy galamb ereszkedik le hozzánk. Tollai vörösre vannak festve. Mintha valaki festékbe mártotta volna, a fejétől lefelé. Csakhogy ez nem festék. Elkapom és lehúzom a lábáról a levelet, aztán eleresztem. - Egy állat magától nem jönne a közelünkbe. Ezeket Antoan maga tenyésztette. - mondom miközben a levelet bogozom ki. Valami őrült arany szállal kötötte össze, alig bírom kibogozni. Nem is tudom.