Alkonyat: Utódok

Halottak

Az erdőben moha és frissen esett esőillat terjeng. Megállok egy kidőlt fánál és leülök. Hallgatom az erdő hangjait. Egy bagoly repül el felettem. Valahol távolabb egy vaddisznó túr. Hátrafekszem a fán és lehunyom a szemem. A mai nap teljes csőd. Azt hittem ha a suliban tudtam magam türtőztetni, majd egy meccsen is tudom? Ahol az emberekben annyi az adrenalin... és a vérük úgy szalad az ereiben... gondolj másra! Gondolj másra!
A fiú teste, ó, milyen szép... nem elég! Erősebb gondolat kell. Felsóhajtok. Az agyam egyik eldugott zugában kinyitom azt a bizonyos ajtót, ami a képességemet engedi ki.
Egy ideig csend van. Aztán egy kisfiú lép elő a fák mögül, majd egy öregember, a lila ruhás nő közvetlenül mellettem áll.

- Szétszaggatott. A medve... - sír a kisfiú.

- Olyan szépnek tűnt az erdő mikor meghaltam, tudtam, hogy Lili már vár- suttogja az öregember.

- Csak málnáért jöttem. De elcsalt, el az ösvényről. Buta voltam, hogy követtem. De olyan kedvesnek tűnt. Az arca... emlékszem... bár elfutottam volna inkább- a nő zokog - a gyermekem. A gyermekem...

Egyszerre beszélnek, mint mindig. Ritkaságszámba megy amikor ötnél kevesebben vannak. A helytől is függ, hogy mennyien haltak meg azon a helyen. De ha elég ideig várnék többen is lennének. Soha nem szoktam válaszolni nekik. Már. Amikor megszülettem vámpírként még beszélgettem velük, próbáltam őket nyugtatni, de már belefáradtam, csak magamat terhelném vele.
Még egy ideig hallgatom őket, aztán visszazárom azt a bizonyos ajtót. Ha nyitva hagynám, megőrülnék.
Megropogtatom a nyakam, majd visszarohanok a kocsimhoz. Holnap reggel pedig lopok némi vért a kórházból. Kelleni fog.

•••

- Sajnálom, hogy tegnap csak úgy eltűntem. - szabatkozom másnap Beatrixnek a folyosón a második órámra menet.
- Ugyan! Akkora volt a kavarodás.
- Mi lett végül?
- Mindkettejüket eltiltották 5 meccsre. Még olcsón megúszták.
Bólintok. Nem tudtam semmit hozzáfűzni a meccshez, mivel nemigazán figyeltem. Valami más kötötte le a figyelmemet. Ígyhát hagyom, hogy ő meséljen. A kedvenc góljáról, arról, hogy ki néz ki a legjobban a csapatokból.
A csengő már másodszorra szólal meg mire beérek a terembe. Nem is figyelek oda senkire, sem a nyáladzó fiúkra, sem a szurkolólányokra akik legalább úgy méregetnek mintha mindegyikük pasiját elloptam volna. Leülök az első szabad helyre az ablak mellett. Előveszem a könyveimet is, és imátkozom, hogy senki ne legyen hű kisvárosi nevéhez és ne szólítson meg.
- Szia! - ding-ding! Egy szélesvállú, fekete srác mosolyogva néz le rám nagy szemeivel. Megvillantja hófehér fogait is. - Ez az én helyem! - ez most komoly?!
- Ne haragudj! Nem tudtam. - elkezdem összeszedni a cuccaim. Jobb a békesség. A nevetésére nézek fel.
- Csak vicceltem. Maradj csak. - bevágódik a szomszédos asztalhoz és elkezd vizslatni, nevetek e a viccen.
- Jaj, hagyd már Mat! - sóhajt egy dallamos hang mögülem. - Ez már az előző új csajnál se jött be! - hátrafordulok, pedig nagyonis jól tudom ki a a hang gazdája. Ugyan olyan az illata mint a hugának, kivéve, hogy neki... talán az a jó szó, hogy vadabb. A barna szemek nevetnek amikor hátranézek a vállam felett, az arcán apró mosoly játszik amitől biztosan minden lány elalél, izmos testét, most a csapat címerével ellátott pulcsi fedi. A szíve pedig... ha el tudnék fehéredni, most tuti elfehérednék, sőt a régi énem talán el is ájulna.
A szíve ugyanis nem dobog. Ő is figyelmesen végigmér engem. Gyorsan kell lépnem, mielőtt ő is használni kezdi a fülét. Megfogom a könyveim, gyorsan felkapom a táskám, még egyszer visszanézek rá.
Akkor vehette észre, mert ő is elképedt. Mozdulatlanná dermedt. A Matnek nevezett fiú az egészből semmit sem értve néz hol rám, hol rá. Amilyen gyorsan csak tudok kifordulok az ajtón és a harmadik csengőszónál már a folyosón vagyok.
Nem hallom, hogy követne. Még az osztályban ül és épp tárcsáz egy számot. Gyors ütemben elsétálok két tanár mellett.
- Rosalee! Anya ott van? -hallom ahogy a telefonba beszél. Anya? Milyen anya? - kérlek szólj neki, azonnal...
Kiértem az épületből. Körbenézek, de nincs sehol mozgás. Mindenki órán van. Az autómhoz rohanok. Beszállok, majd gyújtást adok. Szinte ugyanabban a pillanatban valami nekicsapódik a kocsimnak.
Elfordítom a kulcsot, de a kocsi nem indul. Még egyszer megpróbálom, de nem sikerül. Egy nagyot rávágok a kormányra, majd lehunyom a szemem. Futnom kell. Itt nem maradhatok. Villámgyorsan pattanok ki a kocsiból és rohanok az erdő felé. Egy ideig még nem érzem, hogy bárki követne, aztán amikor beérek a fák közé megérzem. Gyors. Habár fiatalabb nálam. Simán lefutnám, de valmi azt súgja, hogy nincs egyedül. Felszisszenek amikor megérzem a másikat. Ez már isősebb. Próbálok nem törődni az ösztönömmel ami azt súgja, hogy forduljak meg és tépjem le a fejüket. Öngyilkosság lenne. Megérzem a harmadikat is. Ez mintha más lenne... ahogy fut... farkas. Naná.
Ha lehetséges még jobban meszaporázom a lépteimet. Semmi eséllyem ha küzdelemre kerül a sor. Nem tudom mi lenne a helyes döntés. Ha megállok, akkor megölnek, de ha tovább rohanok... az idősebbik már így is túl közel van.
Oldalra kanyarodok a hegyek felé. Végigrohanok a tanösvényen, majd letérek egy meredekebb szakaszra amit lezártak. Az idős vámpír most ért a hegy aljához. Keresek egy megfelelő helyet, majd beugrom egy kisebb nyílásba. Addig csúszom ameddig le nem érek az aljára. Tovább rohanok, majd lelassítok és megállok.
Lehunyom a szemem és kinyitom azt a bizonyos ajtót az elmémben.
Csak ketten jelnnek meg. Egy fiatal férfi és egy fiatal nő. Hallgatnak. Remélem beigazolódik amiről olvastam...
A nő megfogja a férni kezét, a mozdulat következtében a haja picit meglibben és láthatóvá válik a nyakán lévő harapásnyom. Beletúrok a hajamba, majd mintha hideg vizet folyatnának végig a testemen utat engedek a képességemnek. A pár rám néz. Lassan közelebb jönnek. A lány pedig óvatosan megérinti a karom.
Mintha tűkkel szurkálnának ott ahol megérintett. Nem fájdalmas, csak kellemetlen érzés. A nőt mintha élettel töltötték volna meg. A bőre elveszti sápadságát és rózsaszínné változik.

Siess kérlek!-suttogom neki az elmémben.- Mindjárt ideér! Kérlek mondd el mit tudsz róluk!
A nő végigmér. Majd a hang irányába fordul ahol az idős vámpír földetért.

Nem ők bántottak.- mosolyog rám- Ők nem ölnek embert. Ők jók. Megpróbáltak megmenteni.

Van valamilyen képességük? Valami amiről tudnom kellene?- már esedezem mivel már hallom a lábai dobolását.

A rozsdabarna hajú... azt mondta mevédi a kisfiamat. Pedig én nem meséltem róla. - egyik ujját a fejéhez érinti - A fejemből olvasta ki... A fejemből...

Köddéválnak mikor belép az apró barlangrészbe az idős vámpír. Sötétbarna haja lazára van nyírva. Izmos testével muszáj oldalra fordulnia ott ahol én simán befértem. Cipője a nagy csendben hangosan koppan a nyirkos talajon. Izmos és erős alakjától legszívesebben apróra összehúznám magam. De nem teszem. Ugyan! Mit nekem egy idős vámpír! Én aki Antoan klánjától jöttem.... meg sem kottyan egy ilyen...

- Ki vagy te?
- Lorelin. - mondom egyszerűen. - És benned kit tisztelhetek? - horkant egyet mintha a nevetését akarná leplezni.
- Mit akarsz itt? Átutazóban vagy?
- Nem. Le szeretnék telepedni.
- Itt már él egy klán. Nem ártott volna előbb engedélyt kérned!- lesütöm a szemem. Ez tényleg nagy hiba volt. De nem éreztem a szagukat sehol azt hittem...
- Ne haragudj! Teljesen igazad van. Nemrég vagyok itt és nem éreztem a szagotokat. Kérlek! Beszéljük ezt meg. Nem akarok bajt! - egy lépést teszek felé - És nem ölök embert. - mondom még, hátha ennyi elég lesz...
Beleszimatol a levegőbe mintha érezni akarná az embervérszagot.
- Menjünk fel! - int nekem.