Alkonyat: Utódok

Sigge és Lizi

Talán meggondolatlanság volt eljönni ezzel a vámpírral csak azért, mert azt mondta bajban a bátyám. Valami mégis azt súgja igaza van. Reggel az iskola előtt várt rám. Azt mondta David hatalmas bajban van és ha még élve viszont akarom látni akkor vele megyek. Nem szólhattam haza, valószínű senki nem tudja mi van velem. Talán csak Alice néni ha szerencsém van.

A repülőgép ereszkedni kezd. Itt még sötét van, de azt látom, hogy egy szigetre érkezünk. A vörös hajú férfi eddig az egyik ablaktól legtávolabbi széken ült és egy motoros magazint lapozott. Most hirtelen rám néz. Nem fordítom el a szemem, mire figyelmesen megnézi az arcom. A gép rázkódni kezd, majd földet érünk. A vöröshajú nyitja ki a repülő ajtaját, a személyzet nem jön elő a vezető fülkéből. Lesétálok a lépcsőn. Egy sötétbarna rozzant terepjáró már vár ránk nem messze. A betonra leérve még jobban megcsap a meleg. A levegőben valamilyen különös szag terjeng. Mint a rothadt gyümölcs. Csendesen sétáluk a kocsi felé. Utitársam mintha szándékosan rövidítené a lépteit, nehogy lehagyjon. 

- Biztos, hogy itt van a bátyám? - kérdezem érdes hangon. Rég nem szólaltam meg. 

- Nincs. - megtorpanok. 

- Hazudtál. - mondom lefagyva. Hagytam hogy átverjen. Soha nem bízhatsz egy vámpírban...

- Nem hazudtam. - ránézek - A bátyád rosszul döntött és lehet az életével fog fizetni érte ha nem segítesz. 

- Mondd el mibe keveredett! - közelebb lépek hozzá, de ő csak kinyitja az ajtót és int, hogy szálljak be. 

- Ha megérkeztünk elmondom. De most induljunk. Valószínű, hogy így is késni fogunk. 

David nem hagyná annyiban. Tovább kérdezősköde. Talán be se szállna a kocsiba addig amíg nem kap válaszokat. De én nem ő vagyok, csak viszont akarom látni. 

- A nevem Sigge. - mondja miközben elhelyezkedik a sofőrülésen és előszedi a kesztyűtartóból a kulcsot. 

- Az enyém Lizi. - mondom csendesen és kinézek az ablakon. Valószínűleg úgyis tudta már. 

- Az ülésed alatt van ennivaló és víz. Lizi. - mondja tárgyilagosan és beindítja a motort. 

- Ennivaló nekem vagy neked? - kérdezem miközben lenyúlok és előhalászok egy szatyrot. Felnevet és bekapcsolja a klímát pedig nem is mondtam neki, hogy melegem van. 

Csendben eszem a szalámis szendvicset miközben a betonútról lekanyarodunk egy buckás földútra ami az erdőben vezet. Néha azt kívánom bárcsak lenne valamilyen különleges képességem így is, hogy nem vagyok vámpír. Most hasznát tudnám venni. Mondjuk ha tudnék gondolatban kommunikálni Daviddel. Vagy valami hasonló. 

A családommal rengetegszer átbeszéltük, hogy mik is vagyunk mi Daviddel. Mivé válhatunk, ha egy vámpír megharap minket. Alice néni nem látta a jövőnket, tehát biztos, hogy sok van bennünk apánk vérvonalából.

 Minden megváltozott amikor David vámpírként jött haza. Soha nem felejtem el hogy ki volt bukva mindenki. Főleg mikor megtudták mennyire nem tud uralkodni magán, még évek multán sem. Ha átalakul akár minket is bántana. Egy évig nem lehettem vele kettesben egy szobában. Aztán elcsitultak a dolgok. David nem alakult át és mindenki felengedett egy kicsit. 

Aztán megjelent Lorelin. Probláma volt. Emmet bácsi így hívta. Probléma. Nagyapa mégis adott neki egy esélyt. Talán ő hozta Davidre a bajt, talán önmaga. 

- Ismered Lorelint? - egy próbát megér a kérdés. Lehet semmi közük egymáshoz. Sigge nem néz rám, csak az utat figyeli. 

- Igen. Egy helyen éltünk egy ideig. - indexel, pedig konkrétan senki nincs az úton és lekanyarodik.