Alkonyat: Utódok

Béke és Nyugalom.

Az első nap. Mindenki számára meghatározó. Számomra nem ez lesz az első. Valamilyen szinten azonban mégis. Az első napom vámpírként egy iskolában. Sok, nagyon sok mindenre kell majd figyelnem. Tartás, ne legyen túl feszes, inkább laza, kicsit beeshetnek a vállaim. Légzés, néha majd sóhajtok is, a látszat kedvéért. De próbálok minél kevesebbet, nehogy elcsábuljak... Aztán a kontaktlencse használata. Össze fogom kötni a wc használattal, amire egyébként nincs szükségem. Aztán ott van a menza... Talán az egyik legnehezebb. Mindig fogok enni valamit. Legalábbis megpróbálok. Aztán ott vannak a testnevelés órák. Ezt már megbeszéltem a titkárnővel... nagyon sajnálatos, de asztmás vagyok. Így hát nem megengedett az aktív sportolás. Azonban az órákra ettől függetlenül be kell járnom.
Van valami amire azonban még nem sikerült kitalálnom semmit. És az a Nap. Mármint, mi van, ha kisüt. Ezt még nem tudom. Megfordult a fejemben, hogy a fehér bőrömre hivatkozok. Valami betegségre amit a nap vált ki belőlem. Bőrbetegség? Talán. Az még hihető is. Majd utánanézek a neten. Ma még nem kell tartanom tőle. Az időjósok esőt és komor felhőket jósolnak egész hétre. Tökéletes.
Leparkolok a leghátsó helyre egy ősrégi Lada mellé. Az autóm nagyon kilóg a többi közül.
A fekete pulcsit vettem fel a szabdalt farmerrel, ami alá fekete harisnyát húztam. A hajamat csak megfésültem. Az is épp elég. A hátizsákomat a használt ruha boltból vettem. Egy öreg bőr hátizsák, de nekem nagyon tetszik.
Próbálok elvegyülni a diákseregben akik a bejáraton áramlanak be. Kisebb nagyobb sikerrel. Vannak akik megbámulnak, mások tudomást sem vesznek rólam. Első utam a szekrényemhez vezet. A segítőkész titkárnő meg is mutatta nekem, hogy melyik lesz az. Elmondta, hogy minden tankönyvemet előre bekészítik majd. Reménnyel telve nyitom ki a szekrényt. És láss csodát! A tankönyvek tényleg benne vannak. Előkotrom az órarendemet. Hétfő... Biológia, Gazdaságtan, Filozófia, Matematika... első napnak nem is vészes. Kiszedem a megfelelő tankönyveket és belepakolom a táskámba.
Körül nézek. Sokan beszélgetnek a fal mellett, a hétvégéről, az őszi bálról, a suliról, fiúkról és lányokról akiket még nem ismerek. Néhányan már órára sietnek, míg mások még csak most érkeznek meg. Egy aranyos apró lány felém tart. Szalma szőke haja körülöleli kerek arcát amin egy nagy fekete szemüveg trónol.
- Szia! - köszön kedvesen. Jól végigmér, de aztán a mögöttem vihogó lányokra villantja nagy kék szemeit.
- Szia. - mondom lágy hangon, mire azonnal rám néz. A hangom...
- Beatrix vagyok. - mondja mosolyogva. - Új vagy, igaz?
- Igen. Most érkeztem Kanadából. Lorelin vagyok.
- De jó! Egyáltalán nem hallani a beszédeden!
- Ennek örülök. - mosolygok rá. Újra a mögöttem vihogó lányokra sandít. Vajon mit nézhet? Most már engem is érdekel.
Diszkréten hátrafordulok. Ááá! Igen. Minden gimiben van egy lány aki sokat képzel magáról. Nos itt azt hiszem megtaláltam. Többek között Beatrix ruházatáról beszélnek. Valamint arról, hogy mit akarhat tőlem, aki nyilvánvalóan "nem az ő sújcsoportja" vagyok. Visszafordulok a lány felé aki elég bátor volt ahhoz, hogy idejöjjön hozzám. Én biztos nem mentem volna oda senkihez sem.
- Ne is törődj velük! - mondja inkább magának, mint nekem.
- Megmutatnád, hogy hol van a biológia terem? Még nem igazán ismerem itt ki magam. - hálásan pillant rám, hogy nem kell tovább itt ácsorognia.
Elindulunk. A folyosón egyre többen bámulnak meg. Jópár fiú is. Habár gondoltam, hogy így lesz. Sokan viselnek, mind a fiúk, mind a lányok között egyen pulcsit. Olvastam, hogy van vízilabda csapat. Nade ilyen komoly?
- Hogy állunk a vízilabdával? - kérdezem mosolyogva Beatrixet.
- Sehogy. - mondja nevetve - Nem vagyok elég jó a csapathoz, de nem is akarok bekerülni. Jó nekem így. - hiszek neki. De azért jó lehet egy csapat tagja lenni... - De téged biztos bevesznek majd. Tuti jó vagy a sportokban. - ha tudná...
- Sajnos asztmás vagyok. - nézek rá oldalról. Látom, hogy ez megdöbbenti. - Így nem sportolhatok. A tesiórákon sem veszek részt.
- Komolyan?! Nem hittem volna... mármint, tök jó az alakod. Azt hittem tuti sportolsz valamit.
Megvonom a vállamat. Időközben megérkeztünk a teremhez.
- Akkor. - kezdi tördelni a kezét- Ebédnél találkozunk. De lehet,hogy lesz majd közös óránk is.
Bólintok és rámosolygok. Belépek az osztályba. Már ülnek páran a padokban, de még nincs itt az osztály fele sem. A tanárnő az asztalánál tesz-vesz valamit. Odamegyek hozzá és átadok egy papírt. Rám sandít, majd aláírja.
- Kanada, mi? - mondja elég hangosan, hogy mindenki hallhassa. - Ülj le nyugodtan. - mutat egy üres padra.
Szó nélkül leülök és előszedem a tankönyvemet, megy egy füzetet és egy tollat. Elkezdenek szállingózni a diákok befelé. Rengetegen megbámulnak, de amint rájuk nézek elkapják a tekintetüket. Az egyik csaj aki a folyosón vihogott a barátnőivel leül mellém. Egy ideig "feltűnés mentesen" fixíroz. A hajamat, bőrömet... aztán mint aki nem bírja tovább felsóhajt. Én is beszívom a levegőt. A lánynak nincs rossz illata. Rózsa és frissen mosott haj illata öleli körbe. A vérének sincs rossz illata, de ha fizetnének se innék belőle. Így, hogy tudom kié... Mint aki megérzi, hogy rajta gondolkodok, gyorsan rám pillant.
A csengő hangosan berregni kezd. Egy pillanatra összerezzenek az irtózatos hangtól, mire padtársam elvigyorodik. Ó, de szívesen letörölném azt a vigyort a túlsminkelt arcáról. De nem. Felnézek a tanárnőre és az óra további részében neki szentelem a figyelmemet, habár olyan dolgokról beszél amiket már réges rég tudok. Feleltetett, ami szokása lehet, ugyanis a legtöbben már az óra elején is teljesen elfehéredtek, volt akit a víz is kivert. Nem lehet egy túlzottan kedvelt tantárgy a diákok körében... Az óra végét jelző csengő hamarabb megszólalt mint számítottam rá. Amilyen gyorsan csak tudtam megfogtam a cuccaimat és kifelé indultam, azonban a padtársam elém állt.
- Szia!
- Hello!- mondom egykedvűen és próbálom kikerülni, de újra elém áll. Kezdesz felidegelni kislány! Valamit megláthatott a szememben, ugyanis ellépett előlem, de egyben hozzám is csapódott.
- Szóóóval... Kanadából jöttél, igaz? Miért is?
- Zavar az ittlétem? - torpanok meg, mire nekem jön.
- Mi? Nem! Dehogy! Csak érdekel.
- Ja az más. - mondom mézesmázosan - Azért jöttem ebbe a suliba, mert az államban itt a legjobb a diákok érettségiének átlaga. És én szeretnék jó egyetemre menni.
- Értem. - úgy tűnik, nem tetszik neki a válaszom. - Ez talán azért van így mert mindenki el akar húzni innen, ezért tanul, hogy bejuthasson egy egyetemre. Szinte mindegy, hogy melyikre. Csak távol ettől az örök komor, esős és fűillatú városból.
- A szüleid valamiért mégis itt telepedtek le... - sugallom neki.
- Azért mert ők... Nem is tudom.- úgy tűnik elgondolkodtatta a válaszom. - Na mindegy is! Igazából ezért jöttem, hogy meghívjalak valahova. Lesz egy buli. Nem nagy szám. Csak páran a parkban, tüzet rakunk, sörözgetünk... Ha van kedved gyere el. Szombaton lesz. A főűton végig, aztán balra, a parknál. Eltéveszthetetlen. - válaszra sem méltatva otthagy.

••••

Az ebéd. Amitől eddig a legjobban tartottam. A kontaktlencse váltás simán ment. De most az ebédlő felé tartva... Ha még dobogna a szívem, tuti majd ki ugrana. Belépek. Eddig semmi szokatlan. Oldalt egy hosszabb pult, tele kajával, meg mindennel. Amúgy telis tele műanyag asztalokkal amelyeknél diákok kajálnak, beszélgetnek, vagy épp tanulnak a következő órára. Beatrixet sehol sem látom, így hát beállok a sorba. Olyan kajákat pakolok az asztalra amiket régen szerettem. Szalámis szendvicset, nutellás gofrit, barackot. A tálcámat szorongatva fordulok az asztalok felé. Ez egy fontos pillanat. Igazából minden itt dől el. Hová ülök. Mit választok. Sajnos nincs üres asztal. Van olyan ahol egy-egy ember ül, de üres nincs. Elindulok. Ne álljak itt mint egy hülye... Szinte minden asztalnál rám mosolyog valaki, de én csak megyek tovább. Kiszúrtam egy asztalt ahol egy kreol bőrű lány olvas. Oda tartok. Amikor a többiek észreveszik kihez indultam, láthatóan elfordulnak.
- Szabad ez a hely? - választ sem várva leülök. A lány még csak rám sem néz. Fülhallgatót visel.
Hallom a zenét amit hallgat, de nem akarom elhinni. Zongora. Nem szintetizátor, vagy hasonlók, szép, dallamos zongora játékot hallgat. Beleharapok a gofriba. Mintha homokot ennék. Undorító. Ja nem. Én vagyok undorító. Ledobom a tálcámra. A lány felpillant, hogy elvegye az asztalon lévő almalevét. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de ő visszatér a könyvéhez. Beleszagolok a levegőbe. Akarom mondani, sóhajtok egyet. Finom illata van. Határozottan jobb, mint a lányé aki meghívott a buliba. Erdő és frissen felásott föld szaga van, de a vére... Valahogy más. Nem jó, nem rossz. Más.