Vadak (Gator család 1)

20

A találkozó a régi osztálytermünkben volt. Minden osztálytársam a régi helyén ült és a padtársaikkal beszélgettek. Ahogy végignéztem az ismerős arcokon melegség járta át a testemet. Csak képekről láttam őket, mióta kijártuk az iskolát, titkon kémkedtem a barátaim után, persze legális úton. Bár nem vagyok olyan zseni mint a hugom, de azért konyítok annyira a nethez, hogy az emberekre keressek és utána járjak, hogy hol dolgoznak, megházasodtak e meg ilyenek. Ahogy Carlaval beléptünk a terembe elnémultak...mind a húsz vad némán bámult, amit nem is csodálok hiszen nagy valószínűséggel én vagyok az egyedüli az ismeretségük körében aki kiesett. A kínos csendet Tom törte meg, aki felállt az asztalától és hatalmas vigyorral üdvözölt.

-Már azt hittem, hogy nem jössz el. Nélküled nem lenne az igazi, mindig is te voltál az osztály lelke.

Viszonoztam a mosolyt és a fejemet ráztam.

-Miért van az, hogy ma csak hízelgéseket kapok?

A többiek felnevettek és ezáltal valahogy a hangulat is fesztelenné vált. Tény, hogy az elején nehézkesen ment a beszélgetés, de idővel mindenkivel tudtam néhány mondatot váltani. Sokuk családot alapítottak és kiszabadultak a szegény negyedből és most a kertvárosban élnek vagy vidéken, a farmokon. Egy óra is eltelt, amikor az ajtó ismét kinyílt és megjelent egy agyon cicomázott szürke hajú nő. A sminkből és a ruhából nem jöttem volna rá, hogy ki is ő, de a szürke szemei és a haja csak egy valakihez tartozhattak akit ismertem...Sofia Mendezhez, aki csapatunk legártatlanabb tagja volt...vagyis csak úgy hittük. A kurvának öltözött nyuszi kedvesen elmosolyodva üdvözölt minket.

-Sziasztok, bocsi a késésért!

-Sofi!

Mindenki odaugrott a lányhoz, kivéve én. Én a távolból néztem azt a nőt, akit csak rémálmaimban láttam. Az oldalamhoz kaptam a kezem és enyhe nyomással próbáltam enyhíteni a fantom fájdalmat. Emlékszem, amikor belémdöfte a kését, jól emlékszem a lenéző, vérszomjas mosolyára és emlékszem a távolodó alakjára, míg én a szemétbe feküdtem összeverve, erősen vérezve. Képes volt a csapatom leggyengébb tagja felbérelni néhány rossz arcot, hogy összeverjenek, majd végző csapásként oldalba döfött a késével. Éreztem, hogy figyelnek. Oldalra fordítva a fejemet Carla döbbent arcával találtam magam szembe. Nem kellett szólnom semmit, a testbeszédem mindent elárult. Carla talált rám a sikátorban, a szemét közt. A történések után döntött úgy, hogy orvos lesz. A felismerésre összeszűkült a pupillája és mérges morgást adva ki magából az újonnan jött nyúlra támadt. A francba!

-Valaki állítsa meg!

De hiába, Carla már Sofi haját tépte. Nem tudtam átverekedni a tömegen, de még láttam, ahogy Tomas és Joe szétválasztják a harcolókat.

-Mégis mi a fene bajod van?!

-Hogy mersz idejönni azok után, amit tettél?!

-Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz!

Carla fújjogott és morgott.

-Te ribanc! Fel se tudod fogni, hogy mit tettél Lorával!

Mindenki döbbenten nézte a macskát.

-Mégis miről beszélsz Carla?

Maya a bagoly osztálytársunk feltette azt a kérdést, amire nem akartam, hogy választ kapjon.

-Carla elég!

De legjobb barátnőm nem hagyta.

-Az utolsó estén, amikor a törzshelyünkön ünnepeltük, hogy sikeresen leérettségiztünk, te letámadtad és sérülten otthagytad a sikátorba. Eltudod képzelni, hogy mi lett volna, hogyha nem találom meg?! Megmondom! Elvérzett volna! De ha még valaki rá is talál idővel, segíteni már nem tudtak volna rajta, ugyanis rohadt nehéz egy kiesettnek vért adni. Csak szerencsénk volt, hogy egy kutató orvosnál volt annyi, hogy stabilizálják az állapotát.