Az elátkozott falka | Öröktűz legendái 2.

13.

A sötétségben fáklya volt ő, úgy lobogott előtte, mint egy jelzőfény. Miután kisétált az ajtón, nem maradt más, csak a sötétség. A sötétség, és a bűnei. Vér. Vért látott mindenhol. Vér folyt a falon, a plafonon, az ablakon, és még kint a nagyvilágban is. És ő annyira borzasztóan szomjazott rá, mint még soha semmire így ezelőtt.

A tudata legmélyén pontosan értette, miért ez történik vele. Ethan miatt. Ő tehet mindenről. Ő a hibás. Mert beszélt vele. Most ő is vámpír. Most vérre szomjazik, húsra, mint a vadállatok.

Elvégre az, nem igaz? Vadállat. Farkas. Ragadozó. Vadállat. Úgy is kell viselkednie. Vadállatként.

Ezért kaparja a falat. Ezért morog és ezért csorog a nyála a falon folyó vérért. Hiába kaparja, nem jön le. Nem jut egy csepp vérhez sem.

Résnyire nyílik az ajtó. Valami becsúszik rajta. Nem gondolkodik, ráront, morog és vadállatias hangokat ad ki magából, úgy tép a húscafatot, amit valaki otthagyott. Nem ismeri a szagát, de megízlelné a húsát.

Még mindig nem jön le a falról a vér.

Ethan az ajtóban állva várta, hogy megérkezzen a három vámpír. Sóhajtott, mintha ezzel a kényszeres cselekvéssel meg tudna oldani bármit is. Nem sokkal később Douglas és Ann is megjelent mögötte.

- Leatrice nem adott erre engedélyt. – szólalt meg Ethan.

- Nincs is szükségünk az engedélyére. Többen is egyetértünk a klánból azzal, hogy ez a város egy szabad város. Minden teremtménynek otthont kell adnia. – felelte keményen Douglas.

Ann a vállára tette a kezét, ezzel is jelezve, hogy ne vitatkozzon vele, de Ethan nem bírta szó nélkül hagyni. – Ha Leatrice ezt megtudja, talán még büntetést is kiszabhat ránk. – a büntetés minden jelenlévőre kihatott, senki sem felejtette el a falkavezér és a klánvezér büntetését, egy darabig nem is fogja senki.

- Ideje változtatni a dolgokon – emelte fel büszkén a fejét Douglas. – Ideje a fajok közti egyenlőségnek.

Ethan nem mondott semmit, időközben a három vámpír is megérkezett.

- Marcia, üdvözöllek titeket Öröktűzben! – Douglas visszafogott mosollyal köszöntötte a vendégeket.

Ethan úgy érezte, nem tudná végighallgatni a bájcsevejt, így gyorsan odébb állt. Miközben az erdőben sétált még jobban vágyott Tasha társaságára. Legszívesebben elmondaná neki, mennyire bosszantja, hogy a klánja fittyet hány a szabályokra, hogy ebből ismét ellenségeskedés, és valami még rosszabb lehet.

Azonban tudta, hogy ameddig Leatrice nem ad engedélyt a vámpírok látogatására, addig nem tudhat róla senki, hogy ők valójában már meg is érkeztek. Douglas említette, hogy Marcia akkor is jönni fog, ha nem kap engedélyt, de nem gondolta volna, hogy még csak esélyt sem ad a vezetőknek, hogy beleegyezzenek. Éppen ezért inkább a kedvenc helyére ment, a kis patakhoz, ami a sziklák között csordogál. A vize valamiért nem fagy meg, Ethan valamiféle varázslatra gondol, vagy éppen a varázslat hiányára, még nem tudta eldönteni, de nem is akar szólni róla senkinek. Nem akarja, hogy befagyasszák, vagy valami ilyesmit csináljanak vele, szereti hallgatni a víz hangját, ahogyan a szikláknak ütközik. Megnyugtatja.

Az ok, amiért inkább a kis patak mellett telepedett le egyedül, az, hogy nem akar Tasha-nak hazudni. Bár a boszorkányról még mindig szívesen megosztaná vele a gondolatait, de nem akar előle elhallgatni semmit. Márpedig eléggé feldúlt most ahhoz, hogy ezt bárki észrevegye. A barátságuk fontosabb ennél. Fontosabb a szabályoknál, még Douglas buta felfogásánál is.

A szemét forgatta, amikor meghallotta a halk, puha lépteket, és megérezte az illatot, amit bár nemrégiben érzett először, fel tudja ismerni.

- Nagyon hamar eltűntél, mintha nem lennél olyan vendégszerető, mint a többiek! – az egyik lány volt, aki Marcia-val érkezett.

- Nem, valójában vendégszerető vagyok, csak nem szeretem a hívatlan, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy az engedélyt meg nem kapó vendégeket.

- Gonosz vagy, Ethan, tudod, milyen hosszú utat tettünk meg eddig? – a lány leült mellé.

Most, hogy közelebb kerültek egymáshoz, és kellőképpen lenyugodott ahhoz, hogy bele tudjon veszni a részletekre, megcsodálta a gyönyörű, istennőhöz hasonló vonásait, a hosszú, tűzvörös haját. Könnyen össze lehetne téveszteni Tasha-val, ha neki nem ugyanolyan lángoló vörös tekintete lenne, mint a haja.

- Nem tudom, és nem is érdekel. Helytelen, hogy így jöttetek, még nem kaptatok engedélyt a látogatásra. – felelte.

- Engedély kell ahhoz, hogy jöjjünk? Miféle hely ez, valami börtön? – nevetett fel cinikusan.

- Nem, szabadon távozhatsz, de bizonyos... történések miatt nem jöhet bárki csak úgy. – Ethan próbált türelmes maradni.

- Nem jöhet bárki, aki vámpír, jól mondom? – emelte meg a szemöldökét.

- Ne kezd már te is ezt az egyenlőségi baromságot! – morgott. – Szóval ti ültettétek ezt Douglas fülébe! – világosodott meg. – Nézd, itt érzékeny, és jól működő rendszer van, a Tanács tagjai közt is van vámpír, sőt még farkas is, szóval igazán elengedhetnétek ezt a „nem vagyunk egyenlőek" dolgot, nem értek el vele többet.

- Oké, felfogtam! – emelte fel a kezét védekezésképp. – Nem tudtam, hogy ennyire elégedett vagy a rendszerrel. Egyébként meg, mindenki tud a kis történéseidről, ahogyan említetted Benito fellázadását, és igyekezetét arra, hogy elpusztítson minket. Nem tartod igazságtalanságnak, hogy csak minket akart kinyírni? Így működik a te hőn szeretett rendszered? – felállt. – Nem akartalak megbántani, örülök, hogy itt lehetek. Biztosan mókás pár hét elé nézünk.

Ethan végignézte, ahogyan visszasétál a ház felé, miközben azon töprengett, vajon mit jelenthet számára a móka.