Az elátkozott falka | Öröktűz legendái 2.

1.

Amelia sok mindent elveszített az eddigi élete során. Bár még csak a huszonharmadik életévét töltötte be úgy érzi, az élete romokban hever.

Mindene megvolt, amit csak a magafajta el tudott képzelni: megbecsülték, tehetséges volt, a családjával lehetett, fontos szerepet töltött be a közösségében. Egyik napról a másikra azonban mindent elvettek tőle.

Napjainkban egy londoni egyetemen tanul, kollégiumban él, távol a családjától olyan emberekkel körülvéve, akik nem ismerik, nem értik meg őt. Senkivel sem tud beszélgetni, senki sem foglalkozik vele, még az undok szobatársa sem, aki ott keseríti meg az életét, ahol csak tudja. Azonban nem mehet vissza Öröktűzbe, nem, ott már nem látják szívesen.

A szokásos programját csinálta, amikor megérezte az érkezését. A házi feladatát pötyögte egy laptopon, miközben a tekintete kivándorolt az ablakon túlra, ahol szokás szerint a nagy nyüzsgést látta, és rengeteg esernyőt. A szobatársa éppen a barátaival ment moziba, ahová őt természetesen nem hívták el, hiszen ki szeretett volna közös programot a fura, isten háta mögül érkező lánnyal, aki látszólag depresszióban szenved. A szíve nagyot dobbant, amikor megérezte a boszorkány jelenlétét. Már nem is emlékezett, hogy mikor beszélt utoljára a saját fajtájával, pedig nem is olyan régen történt. Felállt az asztaltól, megigazította a haját, átöltözni már nem lett volna ideje, kénytelen volt melegítőnadrágba és agyon mosott pólóban fogadni a vendégét.

A boszorkány nem késlelkedett, pár percen belül meg is jelent. Nem kopogott, hanem egy hatalmas széllöket segítségével kilökte az ajtót.

Amelia gondolataiban ekkor fogalmazódott meg először, hogy talán nem jó szándékkal érkezett a vendége. Hiába hátrált, hiába törte a fejét azon, hogyan tudná kint tartani a látogatóját, az ajtó zárja törötten lógott, a kilincs egy kisebb lyukat ütött a falba, amikor nagy erővel nekicsapódott. A boszorkány pedig már a szűk kollégiumi szobában állt. Fekete szoknyája a bokájáig ért, ugyanolyan színű tűsarkú cipőt viselt, szintén fekete haja a mellére omlott, az arcát pedig olyan fátyol fedte, amitől nem lehetett kivenni a vonásait. Úgy nézett ki, mint a halál angyala. Kecses volt a mozgása, az alakja szinte tökéletes, a ruha úgy simult rá, mintha rászabták volna.

- Kopp-kopp – látni lehetett, ahogyan fehér fogsora kilátszik vigyorgás közben. – Amelia, ugye? Rég láttalak.

Tehát ismeri őt. Öröktűzből való.

- Ki vagy, és miért rontasz ilyen tisztességtelenül a szobámba? – szegezte neki a kérdést.

- A kilétem nem véletlen leplezem, boszorkány! Egyébként pedig mindent meg fogsz tudni a maga idejében – hangja kemény volt, egy pillanat erejéig sem bizonytalanodott el. Viszont Amleia-nak volt egy olyan sejtése, hogy a boszorkány még fiatal. A keze... a keze tökéletesen sima, a körmei ki vannak lakkozva – meglepő módon feketére - , amivel nem igazán foglalkoznak az idősebb boszorkányok.

- Ha Leatrice küldött mondd meg neki, hogy nem fogok visszamenni, nem érdekel már Öröktűz! Soha nem teszem be a lábam abba az elátkozott faluba, nincs nekem már ott helyem! – Amelia felszegezte a fejét, és büszkén elfordult a boszorkánytól.

Az ablakhoz akart volna sétálni, hogy ezzel is jelezze a boszorkánynak, végzett a beszélgetéssel, már nem kíváncsi rá, de egy lépést sem tudott megtenni. A lába a földbe gyökerezett, még a fejét sem tudta megmozdítani, bármennyire is próbálkozott. Hiába jutott eszébe az első bűbáj, amivel ki tudna szabadulni, mintha az ereje is elakadt volna valahol a testében.

A boszorkányt nem látta, csak hallotta a kopott padlón, ahogyan a cipője sarka hangosan kopog. Elé sétált, majd karba tett kézzel megállt.

- Akkor van vége a beszélgetésnek, amikor én azt mondom! Nem azért utaztam ennyit, hogy faképnél hagyj! És nem Leatrice küldött, ami az illeti, nem is tudja, hogy itt vagyok. Senki sem tudja, hogy téged jöttem meglátogatni, senki sem törődik már veled. Nincs is keresnivalód Öröktűzben!

Amelia próbált megszólalni, de a száját sem tudta kinyitni. Kezdett egyre jobban bepánikolni. Érezte, hogy a boszorkány bosszús, nem is akarta jobban felingerelni. Már nem olyan biztos benne, hogy fiatal, ha ekkora erővel rendelkezik. Nem mindenki tudja más boszorkányok erejét megállítani. Valójában ez is sötét mágiának számított. Amelia egyre jobban aggódott, hogy mi történik éppen Öröktűzben, ha egy boszorkány már a sötét mágiához folyamodott. És végképp nem értette, hogy miért éppen hozzá jött. Mit szeretne tőle?

Csak reménykedni tudott benne, hogy nem fog a kollégiumi szobájában meghalni.

- Látom elértem a hatást – állapította meg elégedetten. – Most már hajlandó vagy vendégként fogadni.... khm... igen szerény hajlékodban? – megvetően nézett körbe.

Igenlően bólintott volna, ha meg tudná mozdítani a fejét. A boszorkány elégedetten elmosolyodott, majd Amelia teste hirtelen újra a saját akaratának engedelmeskedett.

- Ne feledd, semmi trükk, vagy kénytelen leszek megint megfagyasztani! – vigyorgott.

- Rendben, vendégül látlak. – Amelia hangja kissé megremegett. – Nem próbálkozom semmivel, viszont kérlek áruld el végre, miért jöttél!

- Úgy alakult, hogy közös ellenségünk lett – a boszorkány vészjóslón mosolygott. – Méghozzá a farkasok.