Az elátkozott falka | Öröktűz legendái 2.

9.

ETHAN

Ethan a helytartó épület felé vette az irányt. A főtéren átvágva igyekezett a piac szélén haladni, hogy elkerülje a nagy tömeget. Más hozzá hasonló vámpír azért tenné ezt, nehogy kísértésbe essen ennyi vér, lüktető ér és életerő között, ő viszont csak a gondolataikat akarta elkerülni. Sokkal fájdalmasabb és frusztrálóbb volt a gondolataikat látni, mint a vérük illatát érezni. Valahogyan nem szokott kísértésbe esni, ha megérez egy ember vérét, az állatokéval ellentétben. Jobban szereti üldözni a prédát, nézni, ahogy rohan előtte, ahogyan küzd az életéért. Biztos volt benne, hogy ez sem normális.

Leatrice az irodájában ült, ahol mindig is. Javier, a hű szolgája kísérte végig a hosszú folyosón a szobrok és festmények között, amitől mindig is kirázta a hideg. Emlékezett, amikor Tasha-val betört ide, hogy pár könyvet megnézzenek. Vajon Leatrice még csak nem is sejti, hogy megtörtént? Vagy ő mindenről tud? A szokásos szoros konty és ceruzaszoknya, valamint magas sarkú cipőjében ült az asztal mögött. Látta, hogy mire gondol. Egy vérszomjas, undorító vámpírra, aki tombol Öröktűz utcáján. Sajnos nem adhatta jelét a sértődöttségének, hiszen akkor kiderülne a képessége. Már nem igazán szomorítja el, ha valaki ilyesmit gondol róla, tudja, hogy valójában nem is ismeri, és csak az átlagos vámpírok tehetnek róla, hogy ilyen kép alakult ki mindenki fejében róluk. Hiszen nem minden vámpír éli úgy az életét, mint ők.

- Minek köszönhetem a látogatásod? – húzta fel a szemöldökét cseppet sem kedvesen.

A nagy veszély elmúlásával visszatért a fajok közötti ellentét. Már nem áll ki mellettük, ahogyan azt Benito mészárlásakor tette. Azt meg már alapból mindenki elfelejtette, hogy először őket és a farkasokat hibáztatta mindenki a gyilkosságokért, még csak meg sem fordult a fejében, hogy a saját fajtája közül követ el valaki ilyen szörnyűségeket. És ennek ellenére még mindig ellenségként, szörnyetegként gondol rájuk.

- Engedélyt szeretnék kérni három vámpír látogatásához – mondta ki kerek perec. Nem kertelt, semmi érteleme nem lenne. Leatrice nem az a nő, akit mézes mázos hanggal le lehet beszélni a lábáról. Az ő szíve nem enyhül meg, vele tárgyiasan, határozottan kell beszélni, hiszen ha megérzi a gyengeséget, a határozatlanságot, akkor kihasználja, és biztosan nem úgy cselekszik, ahogyan azt kérték.

Ha megérzi, hogy Ethan nem biztos a dolgában, hogy tart a három vámpír látogatásától, akkor nem fogja engedélyezni, hiszen ha egy vámpír nem bízik bennük, akkor ő hogyan lenne képes? Egyébként azt be kell vallania, hogy ebből a szempontból Leatrice teljesen korrekt. Még kissé örült is neki, hogy ő fogja Benito helyét átvenni a Tanácsban, nem pedig egy teljesen fajgyűlölő, gonosz boszorkány, vagy mágus. Kíváncsi lett, ki lesz az Igazgató és Helytartó utána. Csak remélni tudja, hogy nem az a Zoraida, aki mindig olyan gorombán néz mindenkire.

- Nem gondolod, hogy ez kissé nagy kérés a történtek után? – emelte fel a szemöldökét.

- A történtek után, amiért egy mágus felelős? – Ethan nem tudta magát visszafogni.

Leatrice összeszorította a száját. Nem tetszett neki, hogy így visszaszólt, nyilvánvalóan meg is akart rajta sértődni, csakhogy végül belátta, hogy igaza van. Miért kellene egy olyan bűn miatt büntetni a vámpírokat, amiket nem is ők követtek el?

- Csupán az ünnepségig maradnának – tette hozzá. – És felelősséget vállalunk a tetteikért, rajtuk tartjuk a szemeinket, és betartatjuk velük Öröktűz szabályait.

Elgondolkodott. Az ünnepség hallatán felcsillant a szeme, és rögtön ellenszenves gondolatok jelentek meg a fejében. Egy rakat vámpír, ahogyan boszorkányokat kaszabolnak a főtéren, mindenhol vér, halál, kiáltás.

- És természetesen nem vesznek részt az ünnepségen, csupán távolról fogják figyelni – valamennyire megnyugodtak a gondolatai, de azért még mindig maradtak ellenvetései.

- Átbeszélem a Tanáccsal, aztán értesíteni foglak a döntésről. Nem ígérek semmit. Tudod, hogy ez nem csak egyszerű évforduló lesz, igazán kerek, nagy jelentőségű, energiával teli kerek évforduló. Ezt tartsd eszedbe, miközben várod a választ. És ne éljétek bele magatokat a dologba, ne kezdjetek tervezgetni!

Ezzel lezártnak tekintette a témát, Ethan pedig bólintott, majd kisietett az épületből, aminek volt egyfajta furcsa energiája, amit nem lehetett megmagyarázni. Kemény volt, csupa negatív energiát árasztott, borongós, még akar gonosznak is lehet mondani. Mintha maga az épület sem akarná, hogy vámpír tegye be a lábát.

Az utcán sétálva arra gondolt, hogy megkéri Tasha-t, beszéljen a nevében a Helytartóval, hátha ő rá tudja venni az engedélyre. Hiszen Marica és a társai így is, úgy is eljönnek látogatóba, sokkal jobb lenne, ha ezt törvényesen, a szabályokat követve tennék. És nem utolsó sorban nem kevernék bajba vele az itt élő vámpírokat.

Bár volt ez olyan érzése, hogy ez őket nem különösebben fogja érdekelni.

Megakadt a szeme azon a lányon, akit mindenki hősnek kiáltott ki. A szőke brutálisan göndör haja szinte lobogott utána, ahogy a helytartó épület felé sietett. Farmert és kötött pulóvert viselt, amin már látszott, hogy nem most van rajta először. A táskáját többször meg kellett igazítania, hogy ne essen le a válláról. Ránézett Ethan-re, a tekintetük csupán már másodpercre találkozott, de ezek a másodpercek mintha az örökkévalóságot jelentették volna.

A lány halványan elmosolyodott, aztán észbe kapott, lehajtotta a fejét, és elsietett mellette. A gondolatai azonban nem ezt tükrözték. Látta saját magát, mint egy gyönyörű márványszobrot, a barna haját, amiből néhány tincs még mindig előrebukott. Látta a mosolyát és a csillogást a szemében, maga is meglepődött, hogy így nézett a lányra. Aztán látta, ahogyan az ajkuk összeér.

- Várj! – kiáltott a lány után, aki megpördült, és feszengve nézett rá.

- Hozzám szóltál? – kérdezte, az arca kissé kipirult.

- Igen – bólintott, majd odasétált elé. – Megtudhatom a neved? – tudta, hogy bénán hangzik, hogy sokkal romantikusabban is közeledhetne felé, de egyszerűen nem jutott eszébe más. A lány elvarázsolta – és csak reménykedni tudott benne, hogy nem szó szerint.

- Lisette vagyok, te pedig biztosan Ethan.

Nem tudta, hogyan felejthette el ezt a csodálatos nevet. Még egyszer sem figyelt fel rá, hogy ennyire gyönyörű lett volna a lány. Talán még soha nem nézett bele a szemébe, ami a kék legszebb árnyalataiban pompázott.

- Igen, Ethan vagyok – nyögte ki.

- Ne haragudj, de sietnem kell – mutatott az épület felé.

- Persze, menj csak! – csupán most jött rá, hogy mennyire furán és hülyén viselkedett. – Te is pályázol a Helytartó címre? – a lány bólintott. – Remek, nagyszerű vezetője lennél a városnak!

Lisette arca felragyogott. Még sosem látott ennyire csodálatos mosolyt. – Köszönöm, Ethan!

Azzal megfordult és elrohant. Ismét egymás ajkainak feszültek a gondolataiban. Ethan felnevetett.