Az elátkozott falka | Öröktűz legendái 2.

11.

Ethan egész nap csak a boszorkányra gondolt. A gyönyörű szőke hajára, a káprázatos tekintetére, a csodálatos, lélekmelegítő hangjára, és a mosolyára, ami biztosan felgyorsította volna a szívverését, ha lett volna.

A szobájában ülve bámult ki az ablakon, Öröktűz sziklái káprázatosan magasodtak az ég felé, amiről mindig eszébe jutott az a nap. Ilyenkor mindig elgondolkodik azon, vajon milyen titkokat rejtenek még a sziklák, vajon van-e még egy átjáró egy másik birodalomba, ahol valamelyik városlakót fogságba lehet ejteni?

Hiába próbálta elterelni a gondolatait, azok szüntelenül visszatértek a szőke, göndör hajú lányhoz. Tudta, hogy helytelen, és csak magát kínozza vele, hiszen a magafajta vámpírok sosem élhetnének boldogan egy boszorkánnyal. Ha még ez nem is lenne elég kín, egy olyan tehetséges – és már hősnek kiáltott – boszorkánynak meg sem fordulna a fejében egy vámpírral rontani a hírnevét.

Mindennél jobban vágyott egy beszélgetésre Tasha-val. Ő mindig tudja a választ az élet nagy kérdéseire, ő lelket öntene belé, elűzné a sötét gondolatait, amitől egyre rosszabbul érzi magát.

Nem tudta volna megmondani, mikor lettek ilyen jóba a lánnyal, egyszerűen csak érezte a késztetést magában, hogy keresse meg. Mintha a boldogsága függött volna ettől a beszélgetéstől.

Boldogság. Sosem érzett még igazi boldogságot. Az igazi családját nem ismerte, a vámpír lét óta pedig bár megszerette a klánt, mégis néha idegennek érezte őket. Tudta, hogy a fajtabéli összetartozást nem lehet a szeretethez hasonlítani. Persze, megvédene bármilyen vámpírt, az életét kockára tenné Ann-ért, aki anyja helyett anyja volt, mégis hiányzott valami az életéből. Valami, amit most Lisette-ben látott meg.

Ethan úgy érezte, ennél nagyobb gondja már nem is lehetne, hogy ezzel a találkozással a világ összes bánata és gondja a vállára nehezedett, de ekkor mozgást látott a fák között, és tudta, a zsigereiben érezte, hogy tévedett. Még nagyobb baj került a nyakába.

Megérkeztek a vámpírok.

Zane összepakolta a cuccait, amit széthagyott a motelban, majd leballagott a recepciós pulthoz. A hölgy kedvesen mosolyogva nyújtotta át neki a számlát.

- Legyen szép napja! – a mosoly bár kissé műnek tűnt, azért megmelengette a szívét ezen a fagyos helyen.

- Köszönöm! Feltehetnék még egy kérdést? – nem várta meg, hogy válaszoljon. – Tudja, egy barátom miatt utaztam ide San Franciscoból, nem tudom pontosan, hogy merre ment, csak azt tudom, hogy valami nem oké vele. Szóval ő az itt – felmutatta a telefonját, amin egy közös fénykép volt látható – esetleg nem látta őt errefelé?

A hölgy nézte egy darabig a fotót, látszott az arcán, hogy nagyon szeretne segíteni, és erősen gondolkodik a válaszon, majd végül felcsillant a szeme.

- Igen, már emlékszem rá! Már egy jó ideje volt, hogy itt jártak, talán az édesanyjával volt, nem is tudom pontosan, annyira hasonlítottak egymásra. – mondta végül.

Zane tekintete felcsillant, a szíve hevesen kezdett verni. Végre egy lépéssel közelebb került, végre látta az útja végét.

- Nagyszerű, akkor jó felé tartok! – mondta megkönnyebbülten. – Nem ismer véletlenül egy kisvárost, amit Öröktűznek hívnak?

Sziasztok! Úgy néz ki, hogy sikerült a technikai problémámat megoldanom, rögtön le is körmöltem egy rövidke részt. Már nagyon hiányzott az írás a mindennapjaimból. Remélem mostantól már rendszeresen tudok ismét írni, és feltölteni a fejezeteket, köszönöm, hogy türelmesek voltatok! :)